Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-65

Az országgyűlés felsőházának 65. ülése 1934. évi június hó 21-én, csütörtökön, báró Wlassics Gyula, Beöthy László és gróf Széchenyi Bertalan elnöklete alattTárgyai: Elnöki előterjesztések. — vitéz Horthy István felszólalása személyes kérdésben. — Az 1934/35. évi állami költségvetésről szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. Felszólaltak: S. Bálint György, Mészáros István, Harrer Ferenc, gróf Apponyi Károly, Malatinszky Ferenc, Hoepfner Guido, József kir. herceg, gróf Hoyos Miksa, Sámik József, Chorin Ferenc, Kállay Miklós földmívelésügyi miniszter. A XIII. -•' fejezethez: Varsányi Emil. — Egyes közmunkák költségeinek fedezéséről, valamint egyes termelő, értékesítő és fogyasztási szövetkezetek hatékonyabb működésének biztosításáról szóló törvényjavaslat. — Az 1932. évi adóstatisztika tárgyában am. kir. pénzügyminiszter jelentése. — A magyar állam 1932/33. évi zárszámadása és a m. kir. legfőbb állami számvevőszéknek erre vonatkozj jelentése, továbbá kétrendbeli jelentése a törvényhozás által az 1932/33. költségvetési évre engedélyezett hitelekkel szemben az 1932/33. I. és II. félév végén mutatkozó eltérésekről. — A legközelebbi ülés idejének és napirendjének megállapítása. — Az ülés jegyzökönyvének hitelesítése. A kormány részéről jelen vannak : Hóman Bálint, Kállay Miklós, Kánya Kálmán, vitéz Keresztes-Fischer Ferenc, Lázár Andor. (Az ülés kezdődik délelőtt 10 óra 12 perckor.) (Az elnöki széket báró Wlassics Gyula foglalja el.) Elnök: Az ülést megnyitom. A mai ülés jegyzőkönyvének vezetésére Bezerédj István jegyző urat, a felszólalók jegyzésére pedig gróf Khuen-Héderváry Károly jegyző urat kérem fel. T. Felsőház! vitéz Horthy István ő excellenciája a házszabályok 46. §-a alapján személyes kérdésben kért szót. vitéz Horthy István ő excellenciáját illeti a szó. vitéz Horthy István: Nagyméltóságú Elnök Ur! Méltóságos Felsőház! (Halljuk! Halljuk!) En 16-án ; összeírtam 10 pontot, amelyeket a lovasság érdekében el akartam mondani. Most erről a beszédemről lemondok, annak csak két pontjára fogok hivatkozni. Az egyik pont az, hogy Gömbös Gyula miniszterelnök úr ő nagyméltóságának köszönetet akartam mondani azért, hogy a lovasságot támogatta és megépíttette azt, amire szükség volt: nagy keretekben a lovaglótanári intezetet. Annak ellenére^ hogy Gömbös miniszterelnök úr ő nagyméltósága beszédében úgy állított oda

% mintha én neki akarnék ártani, most is hálás 'köszönetemet fejezem ki a miniszterelnök úrnak a lovasság támogatásáért. (Helyeslés.) Nekem, mint olyan huszártisztnek, aki 45 évet .töltöttem a lovasság keretében, szívemen fekszik a lovasság sorsa. (Helyeslés.) De azt nem mondhatja rám soha senki, hogy én a gyalogságnak ellensége lettem volna, mert voltam én nagyon jó barátságFELSŐHÁZI NAPLÓ III. ban gyalogsági tisztekkel és tüzérségi tisztekkel és soha életemben nem szidtam más fegyvernemet és nem tettem rossz megjegyzést róluk. Igenis, volt gyalogság, amelyről megmondtam véleményemet, de az nem magyar és nem osztrák-német volt, hanem olyan nemzetiségekhez tartozott, amely nemzetiségek csak terhünkre voltak, (Úgy van! Ügy van! balfelől.) mert külön kellett egy géppuskát tartani arra, hogy legalább visszakergessük őket azokba az állásokba, ahonnan megszöktek. Természetes, # hogy ilyenek ellen nyilatkoztam. De bebizonyíthatom azt is, hogy a háború után is számtalanszor beszéltem elismerőleg a gyalogság teljesítményéről. Elmondok erre vonatkozólag egy esetet. Surovánál honvédgyalogságot adtak hozzánk erősítésül. Sajnos, ezt a gyalogságot az ellenség annyira tűz alá vette, hogy közülük mindössze 38 ember maradt meg, valamennyi tiszt megsebesült és a legénységből is nagyon sok volt a sebesült és a halott. Ennek a 38 megmaradt embernek egy káplár, címzetes szakaszvezető volt a parancsnoka. Ezek velünk jöttek több mint két hónapig. En gondoskodtam róluk úgy, hogy mivel mi gyorsabban mentünk, — amit most némelyek letagadnak, — kocsikat szereztem nekik és fele kocsin ment, fele gyalog s a fegyvereket azok vitték, akik a kocsikon voltak. Szóval nagyon gondoskodtam róluk mindig. Amikor két hónap múlva megtudta a somogyi honvédgyalogezred parancsnoksága, hogy nálunk vannak ezek az emberek, visszarendelte őket és ők bevonultak az ezredhez. Akkor ez a káplár már valóságos őrmester volt — én tettem meg valóságos őrmesternek — s megkapta az arany vitézségi érmet is. Amikor elmentek, ő és néhány más altiszt és legénységi egyén sírva jött hozzám és úgy búcsúztak tőlem. Akkor azt mondtam az őrmesternek: ha magának az életben valaha valamire szüksége lesz, jöjjön el hozzám, min00