Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-64

384 Az országgyűlés felsőházának 64. ü barátokat igyekeztem szerezni, azt a külpolitikai bázist kívántam megalapozni, amelyet az előbb úgy neveztem: függetlenség. Ma már nyugodtan nézhetem a kisantant mesterkedés sét, ma már nyugodt lelkiismerettel hallgathatom Benes vagy Titulescu gyönyörű fogalmazású békeajánlatait, amelyek rendesen nagyon egyoldalúak és így szólnak: maradjatok meg ti magyarok csonkának és akkor jóbarátok leszünk. Ehhez nem kell — mondottam volt — különös politikai zsenialitás. Az én válaszom erre mindig a következő: adjatok revíziót és akkor leülünk tárgyalni a zöldasztalhoz.« (Helyeslés.) Természetesen, mint minden ilyen nyilatkozatot, ezt is különféleképpen kommentálták, pedig én abban azt a felfogást igyekeztem kitíomoorítani, — amit különben mar többször megtettem, — hogy most itt nagy kérdésekről, egy nagy európai koncepció megvalósításáról van szó, amelyet méltóztatnak ismerni velem együtt. Évek óta tapasztalható az a törekvés, hogy a kisantant államait — bocsánat a triviális kifejezésért — »összeboronálják« Magyarországgal. Álláspontom e kérdésben az, hogyha én ebbe az »összeboronálásba« belemennék és belemennék az erre irányuló politikai gesztióba, ennek az lenne a végkonidúziója, hogy Magyarország örökre úgy maradna, ahogyan ma van. (Ügy van! Ügy van!) Stabilizálódnék a mai helyzet. Ezzel szemben az én célom az, hogy Ausztriára, Németországra és Olaszországra támaszkodva, ebből a kelepcéből politikailag és gazdaságilag is kivezessem az országot. (Általános helyeslés.) Ez az álláspontom a ki s antanttal való mélyebb, behatóbb, intézményes és szerves politikai és gazdasági együttműködés tekintetében. Ez az álláspontom azonban a legkevésbbé sem érinti a normális gazdasági viszony fenntartására és kibővítésére irányuló tevékenység kérdését, amelyre bármikor. készenállok leülni a zöld asztalhoz tárgyalni a jó és lojális szomszédi viszony szellemében. Amikor azonban történelmi nagy kérdésekről: arról van szó, hogy a nemzet az egész jövendő életét és sorsát s annak alakulását determináló középeurópai koncepciót tegyen magáévá, erre vonatkozóan fenn kell tart;anom azt a Sopronban és másutt is hirdetett álláspontomat, hogy előbb a velünk történt igazságtalanságok jóvátételének kell elkövetkeznie és csak azután a különféle koncepcióknak. (Általános helyeslés.) Az előbb azt mondottam, hogy az európai helyzet változatlan. De nem mondottam egészen helyesen és nem fejeztem ki szabatosan gondolataimat, mert tulajdonképpen mi ránk, magyarokra nézve, nem változatlan a helyzet. És pedig azért nem, mert a római egyezménnyel — és ezt aláhúzom — az én felfogásom szerint egy lépést tettünk a konszolidáció felé. Hangsúlyozom, hogy a kormány ellensége az autarchiának. Ebben a tekintetben — azt hiszem, — hogy az egész Felsőház, de a Képviselőház is egyetért velem. (Ügy van! Ügy van!) Gazdaságilag nagyobb területeket keresni az egyik feladat, a magyar termelés számára állandó jellegű piacokat szerezni a másik feladat. Az »állandón« van a hangsúly, mert éppen a mezőgazdasági kalkuláció szempontjából nem irreleváns, ha előre ismerjük az áruinknak, illetve termeivényeinknek mikénti elhelyezését, illetve annak lehetőségét. A római egyezmény igenis olyan bázist teremt Magyarország, de Ausztria és Olaszorlése 1934. évi június hó 20-án, szerdán. szag számára is, amely bázison elindulva, nemcsak ez a három- ország, hanem más országok számára is — amelyek reálpolitikailag «nnek az egyezménynek a szellemét akceptálják — lehetőség nyílik egy olyan kibontakozás felé, amely határozott felfogásom szerint nemcsak az egyes országoknak válik előnyére, hanem Európát is gyógyítja. Merem állítani, hogy a római egyezmény és ezek a tárgyalások abszolút eredményesek voltak, főként azért, mert új szellemet vittek be az európai politikába. Es pedig nemcsak azért, mert a kölcsönös megértés szellemét kodifikáltuk Rómában, azaz nemcsak pusztán gazdasági szerződésekkel vagy ajánlatokkal állottunk szemben, hanem egy bizonyos általános megértés is jelentkezett a magyar gazdasági problémákkal szemben, amit legjobban bizonyít az a körülmény, hogy a búza kérdését belevettük egy nemzetközi egyezménybe és azonkívül a búzának egy bizonyos árát is biztosítottuk. Ezért mondottam ugyancsak Sopronban, hogy nem a tőzsde irányítja most ezt az árat a mai közepes termés mellett, hanem már a római egyezmény hatásával állunk szemben, amikor a búza árának némi felfelé tendálását tapasztaljuk. Mármost, amikor mi Rómában tárgyaltunk, természetesen arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy ez a római koncepció is csak csonka, nem teljes koncepció. Nem teljes gazj daságilag és nem teljes annak nemzetközi siílya szempontjából sem, olyan értelemben, hogy jobb volna — és ez az általános európai érdek, — ha ehhez az egyezményhez, reálpolitikai előfeltételeket feltételezve, többen is csatlakoznának. Nem tudom, hogy Velencében ebben a pillanatban mi történt, de az a körülmény, hogy a mindnyájunkat rendkívül érdeklő németolasz és német-osztrák viszony kérdésében Velencében tárgyaltak, mindenesetre arra mutat, hogy megvan a hajlandóság e kérdések normalizálására. Mert úgy, ahogy eddig volt, a közép európai kérdéskomplexum szempontjából nyitott seb az osztrák kérdés és nem jelentheti számunkra azokat a teljes előnyöket, amelyeket nyugodt atmoszférában minden körülmények között jelentene. A magam részéről hangsúlyozom, hogy az osztrák barátságra a legnagyobb súlyt fektetem, fekteti a kormány is és — azt hiszem — a közvélemény szintén, (Ügy van! Ügy. van!) mert világos, hogy az osztrák-magyar viszony természeténél fogva reális viszony. (Ügy van! Ügy van!) Nyilvánvaló az is, hogy az osztrák kancellár úr ő excellenciája megértette a magyar érdeket, mint ahogy nekem meg kellett értenem az osztrák érdekeket magyar relációban. Mert az nem lehetséges, hogy egyoldalú politikát követeljünk a magyar mezőgazdaság számára s ha a másik fél ipari exportot kíván, akkor nekem ebben a tekintetben előzékenynek kell lennem, még akkor is, ha idehaza az én iparosaim bizonyos fokig idegesek, holott be kellett látniok időközben, hogy semmi okuk az idegességre nincs. Természetes, hogyha baráti viszonyt akarunk állandósítani különösen gazdaságilag, akkor a do ut des elvét kell érvényesíteni, mert különben törekvésünk egyoldalúvá és keresztülvihetetlenné válik. Én tehát a velencei tárgyalást, magát a tényt, hogy Mussolini és Hitler Ő excellenciái találkoztak, a magam részéről örömmel látom. Rendkívül nagyfontosságúnak tartom, hogy Európa közepében elhelyezkedő két óriási állam, összesen 120 millió ember képviselői öszszeülnek, hogy megbeszéljenek politikai kérdi-