Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-62

Az országgyűlés felsőházának 62. ült nak tudata, hogy multunknak mivel tartozunk es meg inkább, hogy mivel tartozunk jövőnknek, dönti el a nemzet sorsát. A történelmi felelősségérzet, mint magas erkölcsi nívó és erő, meg nagy nemzeteknél is sokszor többet jelent, mint az illető nemzetnek számszerűsége, de kis nemzetek számára egyenesen sorsdöntő. Ez a történelmi felelősségérzet kiemelhet nemzeteket katasztrófákból, katasztrófákat megakadályozhat és nemzeti magaslatokba vihet. A magyar történelem pontosan mutatja, hogy a magyar nemzet mikor rendelkezett többé vagy kevésbíbé ezzel a történelmi felelősségérzettel. Legutóbb 1918-ban nem rendelkeztünk vele, (Ügy van! Ügy van!) de azóta osonkaságunkban is csak rövid ideig nélkülöztük s azóta egyenes, töretlen vonalban mindinkább elmélyülőén hatja át a nemzetet. Méltóztassék csak politikai életünket 1919-től a mai napig figyelemmel kísérni, akkor megállapítható, hogy ez a történelmi felelősségérzet erősen kifejlődőben van és jobb jövőnknek és a magyar célok elérésének ez a legbiztosabb záloga. (Ügy van! Ügy van!) Ennek a történelmi felelősségérzetnek köszönhetjük azt, hogy mindezideig egy materiálisán könnyebb jelenért a jobb magyar jövőt nem adtuk el és eladni nem is fogjuk. (Ügy van! Ügy van! Helyeslés.) Ez a történelmi felelősségérzet azt diktálja, hogy a nemzet öncélú és senki más céljának és semmi célnak magát alá nem rendelheti. A történelmi felelősségérzet azt is diktálja és követeli, hogy a nemzet vezetésre hivatott felsőbb osztályai ma politikai, gazdasági és szociális vonatkozásban áldozatkészséget mutassanak és minden magyartól megköveteli a nemzeti fegyelem maximumát. A nemzet történelmi felelősségérzete azt is diktálja, hogy a koreszmékből mit és mennyire veszünk át s azokat hogyan asszimiláljuk és töltjük ki magyar tartalommal. Mélyen t. Felsőházi Történelmi felelősségérzetünk 1919. óta nehéz viszonyaink között is az én véleményem szerint jobban kifejlődött, mint bármikor, amidőn sorsunkat nem önmagunk intéztük. A jövő sok minden megoldást hozhat, csak egyet nem: hogy sorsunkról, magunkról ne mi magunk döntsünk. (Helyeslés.) Nemzeti életünk második főerő-komponense a társadalom, a magyar nép minden rétegére és foglalkozási ágára egyaránt kiható kemény, kitartó, a viszonyokhoz mindinkább alkalmazkodó és a múltban sokszor legyőzhetetlennek vélt akadályokat is maga alá gyűrő munkateljesítmény. Ez igen fontos faktor, mert a mi helyzetünkben a magyar munka becsületességét, megbízhatóságát, jóságát s a magyar kezek ügyességét tekintve, közmondásosnak kell lennie. A »csakazértis« elvét a politikában nem lehet mindig alkalmazni, de a »csakazértis« elve a nemzeti munka területén mindig alkalmazható. A külföldön hírünket rontó üzleti gesztié és a külföldre kivitt rossz áru ma egyértelmű a hazaárulással. (Ügy van! a Ház 'minden oldalán.) Harmadik faktorként nemzeti hibáink ismeretét említettem. A magyar Felsőház struktúrájánál, összeállításánál és minden irányú teljes függetlenségénél fogva hivatott kritikus a magyar nemzeti hibákkal szemben, mert abban a helyzetben van, hogy kritikáját minden irányban egyformán mondhatja meg és nem zavarják kis melléktekintetek. (Helyeslés:) Krise 19$A. évi június hó 15-én, pénteken. 333 tizáló nemzet vagyunk. Az objektív és komoly kritikára abszolúte szükség van, de van és volt nálunk a kritikának egy faja, amely ócsárló és gyanúsító jellegű és amely megmérgezi a nemzeti közéletet. (Ügy van! Ügy van!) Hála Istennek, a törvényhozásban ez a baj már eliminálódásban van, de még mindig elég helyen találkozunk vele. Ez olyan eszköz, olyan szer, mint az izgatószer: mindig többet kívánnak belőle és mindig többel kell szolgálni. Nem engedhetjük meg magunknak a kritikának ezt a formáját. Mélyen t. Felsőház! Van egy másik fajtája is a kritikának, amelyet éppen ilyen veszélyesnek tartok s ez a kritika a sajtókritikának egy fajtája. De nem is használok helyes kifejezést, ha azt mondom, hogy sajtókritika, mert ez nem kritika, hanem ez sajtó-gangszterizmus, a sajtókritikának az a faja, amely pénzért születik meg vagy marad el és a magyar közéletnek egyik legnagyobb rákfenéje. (Igaz! Ügy van! Taps.) Es én mély tisztelettel kérem a miniszterelnök urat és a t. kormányt, hogy az újságíró társadalom tisztességes részével karöltve és az ő bevonásukkal — mert nekik is ez a kívánságuk — a kormány törje le a sajtókritikának ezt a fajtáját, mert a kritikának, a sajtó-gangszterizmusnak ez a fajtája a magyar j politikai életnek, de még inkább a magyar gazi dasági életnek a legnagyobb bajokat okozza. (Igaz! Ügy van!) Ezt egyszer ki kell mondani, j mélyen t. Felsőiház, és én teljes tudatában annak, hogy minek teszem ki magamat, kimondtam. (Elénk helyeslés és taps.) De a kritikának objektív és komoly formája is félreértésekre adhat okot s nemzetnevelés szempontjából nem kívánatos eredményekre vezethet, amikor ez csak egyirányú. A dolog természetében rejlik, hogy a politikai életnek és a sajtónak a kritikája elsősorban a kormány és a hatóságok ellen irányul, de elvégre egy nemzetnevelő tendenciájú, szeretetből kiinduló kritikára a társadalom és a tömegek felé éppen annyira szükség van. Az nem lehetséges, hogy tömegeink végül elhigyjék, hogy itt minden bajnak, minden hibának az oka és eredete csak a kormányok, — legyen az bárki, — csak a hatóságok és csak a nemzet magasabb vezető rétegei. A kritikának tehát meg kell nyilvánulnia lefelé, a társadalom felé és a tömegek felé is. A legnagyobb közéleti felelősség egészen természetesen a kormányt illeti, de a nemzeti felelősségből ki kell vennie részét a magyar társadalomnak teljes egészében, minden formájában és minden egyes magyarnak külön-külön is. Nemzetnevelés kérdése, hogy ennek a mindenkire háruló felelősségnek súlyát mindenki érezze is. Közéletünkben megvan a hajlam az izgékonyságra, a politikai hisztériára, a pánikhangulatra. Ez eredetileg nem magyar tulajdonság. Azok, akik a magyart a világháborúban látták, tudják, hogy a magyar jó, keleti ídegrendszerű és vérű és semmiféle hajlam hisztériára és pánikhangulatra nincsen benne. Ez elsősorban fővárosi tulajdonság, (Derültség.) erre a magyart csak az utóbbi időkben nevelték rá, márpedig történeti lidőkben ezt a luxust, a szenzációhajhászás és pánikhangulat luxusát, a szenzációhabzsolás beteges örömét nem engedhetjük meg magunknak. Végül egy külpolitikai vonatkozású kérdésre akarok kitérni beszédemnek ebben a részében, hibákra, amelyeket külpolitikánkkal kapcsolatban tapasztalni lehet; most nem a