Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.
Ülésnapok - 1931-62
328 Az országgyűlés felsőházának 62. ü\ de a nyomor nem szűnt meg, sőt nem is csökkent. Igen kedves adatokat sorolt fel ebben a Házban a napokban Balogh Jenő barátom arról a karitatív aktivitásról, 'amely a nyomorenyhítés irányában folyt. Ezt igen sok adattal tudnám kiegészíteni én is. Szeretném, ha minél többen méltóságos tagtársaim közül elolvasnák Elekes Boldizsár könyvét: »Krisztust — kenyeret« — és utánanéznének és lapozgatnának benne, hogy micsoda nagylelkűséggel folyik a munka Budapest külvárosaiban, ebben a banlieueben. Mert nemcsak Párizsban van banlieuje. Azt hiszem, igen sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mekkora banlieu van Budapest körül. Érdekes olvasmány Père Landesnalk a könyve is, Le Ghriste dans la Banlieue. Magyarra is lefordították: Krisztus Párizs vadonában. Rendkívül érdekes, tartalmas olvasmány ez és szeretném, ha nemcsak papok, hanem minél több világi úr is foglalkoznék ezzel a kérdéssel, (Helyeslés.) olvasná el és győződnék meg róla, hogy micsoda társadalmi mélységek tárulnak itt fel, micsoda szakadékok és örvények s ezekben szerény eszközökkel, de nagy lélekkel milyen nagy eredményeket tudnak felmutatni azok a derék, buzgó emberek, — nemcsak papok, mert ma, hála Istennek, már egy egész hadsereg világi munkatárs áll ebben a tekintetben rendelkezésre, — mennyi gondot enyhítenek, mennyi lázadást szüntetnek meg és mennyi békét teremtenek. (Ügy van!) Ez a baj, mélyen t. Felsőház, megvan a külvárosokban, de benn a városban is. Csak Szegedre gondolok és amikor végigjárok a városon és nézem azokat a pincelakásokat, amelyek alig emelkednek a föld fölé 30 centiméterrel, eszembejut, mennyi nyomorúság rejtőzik itt és eddig, hála Istennek, nagyobb baj nélkül. Amikor ezt látom és konstatálom, akkor, mélyen t. Felsőház, szeretnék rámutatni arra, hogy a karitatív tevékenység, amely ennek a bajnak enyhítését célozza, nem elég. (Úgy van! a középen.) A karitatív tevékenység nagyon szükséges és a legteljesebb elismerés illeti meg azokat a férfiakat és hölgyeket, akik a nyomorúság enyhítésére az elképzelhető legtiszteletreméltóbb áldozatkészséggel rendelkezésre állanak, de a problémát karitatív tevékenységgel megoldani nem lehet. (Űgy van! Ügy van! a jobb- és a baloldalon.) Ma tudniillik a probléma komplikálódik és rendkívül súlyos ^ és veszedelmes fenyegető nehézséggé formálódik a munkanélküliség miatt. (Ügy van! balfelől.) A nyomorúságot karitatív tevékenységgel lehet enyhíteni, esetleg eltüntetni, de a szegénységet és főleg a munkanélküliséget karitatív tevékenységgel megszüntetni nem lehet. És itt szeretnék egy szót szólni (Halljuk! Halljuk!) és szeretném, hogy ez a szó éppen itt a Felsőházban hangozzék el, ahol ennek a nemzetnek szellemi és jogi, meg anyagi címen egyaránt kiválóságai együtt vannak, hogy azon a bajon, amely a mai gazdasági válság révén olyan rettenetesen sújtja a szegény néprétegeket, valahogyan intézményesen kell segíteni. Történt már egy és más. A szükségmunkák terén sokat kísérleteztek, azonban attól tartok, hogy akár a közsegélyezés, akár a szükségmunkák ügye nem kezeltetett azzal a módszerességgel és tervszerűséggel, amely talán ennek a bajnak tényleg intézményes gyógyszerét fogja biztosítani. Otthon, Szegeden, sokszor tanácskoztunk szegény boldogult polgármesterünkkel, bizottságokban is; látom, se 193 U. évi június hó 15-én, pénteken. itt Budapesten is mennyi tanácskozás folyik. I\agy probléma, minő szükségmunkát adjanak. Aki kitalálná, hogy olyan szükségmunka jusson, amely a rendes munkástól el nem veszi ä kenyeret, amellett azonban mégis munka révén juttat megélhetést az arra rászorulóknak, providenciális feladatot teljesítene. Nagy probléma, de azt hiszem, mégis meg kell oldani és nem szabad hagyni, hogy olyan szükségmunkákat végezzenek, — hála Istennek, ez most an ár csökkent, — amelyeiknek semmiféle értékük és hasznuk nincs. Az utca egyik oldaláról átcsapják a sarat a másik oldalára, holnap pedig visszacsapják. Ezért kapnak levest vagy kenyeret az emberek, de ebben inkább nevetségesség és megalázó gesztus foglaltatik, mint munkaalkalom. A szükségmunka produktív jellegét valahogyan meg kell oldani. Azt a szót szeretném itt kimondani: módot kell találni, hogy ne alamizsnából ós insryenlevesből vagy egy darab szükségkenyérből, hanem intézményesen biztosítsunk lehetőséget az arra rászorulóknak, ihogy kereshessenek annyit, amennyi a legszerényebb egzisztenciájuknak biztosítéka. (Helyeslés balfelől.) Hogy ez nem fog teljes megnyugvást kelteni a szegénységben, azt tudom, de akkor a nemzeti társadalom első kötelességét mégis megtette. Es ha valahogyan megszervezik akár az alamizsnában juttatott összeget, akár az úgynevezett szükségmunkákban juttatott tulajdonképpeni seegélyeket és ezt rendszeresítve fogják felhasználni, akkor meg vagyok győződve, lehetséges lesz elérni azt, hogy legalább azzal a megnyugvással kelhessen fel a legszegényebb, a legkoldusabb is, hogy »ha van bennem jóakarat, egy kiló kenyeret és egy liter tejet megkereshetnek és ezzel emberhez méltó módon egzisztenciámat biztosíthatom.« S ez megnyugvást és reményt jelent. Mélyen t. Felsőház! Szólottam a tanítók bajairól, szólottam a nyomorultak szükségletéről és — ismétlem — szólottam főleg itt, ahol éppen a pártatlanság miatt és éppen azoknak a lelki kényszerhelyzetekenek hiánya miatt, amit bármiféle érdekkörhöz való kapcsolat jelent, ezeket a gondolatokat leginkább lehet elmondani. Szólottam erről itt azért is, 'hogy a mélyen t. Felsőház tagjainak figyelmét ráirányítsam ezekre a nagy szociális problémákra és kérjem őket, érdeklődjenek ezek iránt a dolgok iránt necsak szavazattal, hanem azzal a készséggel is, hogy ahol módjuk lesz segíteni közbelépéssel, jó szóval, aktivitással, ott ezt meg is teszik. Minthogy azonban jelenleg mi itt szavazatunkkal vagyunk hivatva a kormánynak azokat az eszközöket biztosítani, amelyek ebben az irányban enyhülést jelentenek vagy a nagy bajok megelőzését jelentik, azért azt szeretném hangoztatni, bíztassuk a kormányt, juttassuk kifejezésre az.t az óhajtásunkat, hogy ezek a dolgok orvosoltassanak és juttassuk kifejezésre azt a készségünket, hogy ennek az orvoslásnak érdekében az eszközöket rendelkezésre bocsátjuk. (Helyeslés.) Nem találok ugyan a költségvetésben — legalább véleményem szerint — erre vonatkozó elégséges tételt, de feltételezem, hogy a kormány, amint a múltban is tette, ezeknek a nagy bajoknak gyógyítására készen áll és módot fog találni, hogy akár valamiféle pótintézkedés eszközlésével is a legszükségesebb dolgokat rendelkezésre bocsássa. S minthogy hiszem, hogy a kormány a költségvetésben is rendelkezésre