Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-53

Az országgyűlés felsőházának 53. ülése pedig azokból áll, akiknek a törvényhatósági tanácsban hely nem jutóit. Hogy ez .semmiképpen sem egészséges állapot, az kétségtelen. Senkinek sem lehet az ellen kifogása, és éppen ezért örömmel keli üdvözölni — legalább a magam szerény személye azt teszi -- a belügyminiszter úr ő exeelleneiájának azt a törekvését, hogy szigorúan megállapítja a hatásköröket, megállapítja a kinevezési» ellenőrzési, felügyeleti és főiképpen a felelősséggel járó munkáknak terjedelmét és körét. Az egész törvényjavaslatnak, de az 1930. évi XVIII. tc.-nek is hibájául kell azonban feltüntetni azt, hogy a műszaki igazgatás terén nem teremti meg azt a rendet, amelyre szükség volna ahhoz, hogy a polgárság igényei feltétlenül kielégíttessenek és az adminisztráció legalább is a műszaki téren megfelelően, gyorsan és hatékonyan végeztessék el. Nagy hibának tartom, hogy 1912-ben megszűnt a mérnöki hivatal. A

k

kor létesült két mérnöki tanácsnoki állás. A 16 tanácsnoki állás mellett ebbe a két tanácsnoki ügykörbe próbálták beleszorítani a műszaki teendők javarészét. Képtelenség elgondolni is azt, hogy a többi rendkívül fontos műszakig természetű ügy, amely nem ezeknek a speciális szakképzettségű tanácsnokoknak ügykörébe van utalva, mindenképpen helyesen, a köz érdekében, megfelelő szakszerűséggel, a kellő gyorsasággal végeztetnék el. S amikor a magam részéről^ a belügyminiszter úr ő exeelleneiájának munkássága iránt éppen az ő nagy, komoly, óvatos, hazafias és lelkes munkássága miatt a legnagyobb bizalommal és elismeréssel vagyak, szeretném, ha mód kínálkoznék arra, hogy ő, aki valószínűleg nem volt kellőképpen tájékozva azokról az állapotokról, amelyek a székesfőváros^ adminisztrációjában műszaki téren vannak és azokról a hiányokról, amelyek ott mutatkoznak, ezeknek a hiányoknak kiküszöbölését^ valamiképpen lehetővé tenné. Ezzel nem csupán a mérnöktársadalom régi kívánságának tenne eleget, hanem feltétlenül a köz érdekét is szolgálná. Mélyen t. Felsőház! Hugo Victor egy regényében, a Rajnában írja azt, — ha jól emlékszem,—hogy Bécs, Berlin, London, Szentpétervár csak városok. Paris azonban agyvelő. Erre a képre azért mutatok rá, mert azt mondotta Eipka ő méltósága, hogy Budapest egy eszménykép. Igen, Budapest mindnyájunk eszményképe. Budapest a magyar ember szemében annak a szentelt fájdalomnak képe, amelynek ezer esztendeje vagyunk mi nagyon szomorú szenvedői és amely szentelt fájdalomból csakis nagy, becsületes és imindenkor közérdekű munkásság árán sikerül talán majd egy jobb jövőbe, reményteljesebb, örömteljesebb jövőbe jutni. Ezt azonban csak akkor érhetjük el, ha a Gondviselés ezt a szentelt fájdalmat, amint a költő ezt kifejezi, örömmé változtatja. Én a belügyminiszter úr ő exeelleneiájának erről a javaslatáról azt tartom, hogy ő Budapestet egészséges várossá akarja tenni, minden részében, minden izében. Csak egészséges főváros mellett lehet egészséges ország. Mert hiszen, attaint a törvényjavaslat indokolásában nem egy helyen érinti ezt a kölcsönös közrehatást főváros és ország között, ez feltétlenül mutatkozik, különösen a mi csonka hazánkban Budapest részéről a vidék felé. Hogy ezt elérhess« és nagy elgondolásával Budapest minden baját lehetőleg orvosolhassa, a magam részéiből a legmelegebben kívánom, és minthogy teljes bizalommal vagyok aziránt, hogy ezt el is fogja érni, a törvényjavaslatot egészében, a részletes 934. évi április hó Ï2-én, csütörtökön. 117 tárgyalás alapjául elfogadom, azzal a megjegyzéssel azionbiam, hogy azt a törvényhozás másik Háza. a Képviselőhájz által elfogadott szöveggel fogadom el. Elnök: Szólásra következik Baltazár Dezső ő nagyméltósága! Baltazár Dezső: Nagyméltóságú Elnök Ür! T. Felsőház! Ha mindentől elszigetelve, elvonatkoztatva pusztán arról volna szó, hogy a kormányhatalom egy közjogi testület szerve zeti összetételében, életfolyása formáiban célszerűségi iszempontból akar változtatást eszközölni, — nem tartanám oly súlyosnak a kérdést, ami kötelességemmé tenné ritkán elhangzó beszédeim számát eggyel szaporítani. A reformnak azonban általában véve is súlyos vonatkozásait látom. A reform szükségének bevallott indoka a főváros rossz gazdálkodása. Ez azért nem bír miegfelélő súllyal előttem, mert hiszen ilyen indokból a hivatalos állam egész szervezete és életfolyása még gyökeresebb, még sürgősebb átalakítás tárgyát képezheti. A javítás egészséges lehetőségét éppen az ellenkező úten látom, mint ahogy a törvényjavaslat célozza. Ha javításra van szükség, a javítást magának az önkormányzatnak kell elvégeznie a maga hatáskörében. El kell végezni a közszabadságok: a szólási, gyülekezési és sajtószabadság segítségével, >mert csak így érvényesülhet a fővárosi polgárság egyetemének akarata, így érvényesülhet bírálati, ellenőrzési, tanácsolási és erkölcsrendészeti joga. Ez az út alkalmas egyedül arra, hogy minden közoselekímény a nyilvánosság világosságában és azoknak szeme előtt folyjék le, akiknek a fenntartás céljaira sokszor erejüket végkép kimerítő áldozatokat kell hozni. Általában véve a kormányhatalomnak a gyülekezési és szólási szabadságot^ erőszakkal, a sajtószabadságot kedvezésekkel és megfélemlítéssel elfojtó politikája csak arra alkalmais, hogy a sajtó mellett, annak sugalmazott irányítását semmibevéve, kitermelődjék a lappangó ibírálát, amely a hír ezer szájával és ezer fülével tömeghangulatot képes kifejleszteni és amely a nevetségessé tétel és a képtelen gyanúsítások módszerével a kormányhatalom^ tekintélyének lejáratására vezet. Az egészséges álláspont és az államférfiúi önzetlenség nem szokott a bírálattól félni. Nagyon jól mondta Kölcsey Ferenc, hogy: »A bírálat még senkit el nem temetett, csak meghúzza a harangot afelett, ami különben is halva született.« Az általános vita kereteinek természetéhez képest röviden csak annak érintésére szorítkozom, hogy a törvényjavaslat micsoda alapvető elvet és érdéket sért és, hogy mint tünet és kiindulási pont micsoda súlyos következményeket vonhat maga után. A törvényjavaslat kétségkívül -sérti a szabadság elvét és a szabadság érdekét. Az utóbbi két évtized alatt sajnálatosain eltévelyedett közfelfogás szabadságellenes jelszóval igyekezett tért hódítani és fenyegetésekkel, gyakran erőszakkal is átalakítani örökigazságok palládiuma alá állított életformákat és intézményeket. Az ellenbizonyítás előtt teljesen bezárta a fülét és a szabadság elfajulásának a tényéből kiindulva intézett irtó hadjáratot a közszabadságok ellen, mint ahogy a közszabatdságok elfajulása tényleg kísérletet tett minden eszményi felforgatására, lerontásiára, minden szépnek, jónak, tiszteletreméltónak, történelmi adottságnak és valláserkölcsi értéknek a kiirtására. A szabadság elfajulásának ezeket a te-