Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-51

92 Az országgyűlés felsőházának 51. ülése amely, mielőtt kiment a rendkívül sok kísértésnek kitett ipari élet mezejére, fogadalmat tett arról, hogy az Istenhez és a hazához hű lesz és azt a nemzeti zászlót, amelyre fogadalmát kibocsátása előtt letett, soha hűtlenül elhagyni nem fogja, hanem ahhoz mindig ragaszkodni fog. r En azt hiszem, hogy ez a kettő, a hősök iránt való kegyelet és a nemzetnek adott nagy szolgálat együttvéve eredményezte azt, hogy ezek a hadiárva ipari tanműhelyek olyan rendkívül értékesek lettek. Mi, akik keresztülmentünk és átestünk egy pusztító forradalomnak és egy a nemzet oly drága kincseit destruáló kommunizmus kataklizmáin, tudjuk, hogy mit jelent ez és milyen nagy értékkel bír egy ilyen nevelési rendszer. (Ügy van! Ügy van!) Azért nyomatékkal emelem ki ebből a jelentésből azt a részt, amelyben a miniszter úr Ő excellenciája méltóztatott nyilatkozni ezen hadiárva intézetekről, mondván a következőket (olvassa): »A szóbanlevő tanműhelyek fenntartását senki sem kifogásolhatja, mert azok valóban szociális és egyben oktatási célok szolgálatában állanak.« En, aki a hadiárvaintézetek életét — azt mondhatnám — születésüktől kezdve egészen a mai napig élénk figyelemmel kísértem és azok belső életébe közvetlen-közeiről bepillantást nyerhettem, itt ünnepélyesen is tanúságot tehetek arról, hogy ezek a hadiárva tanintézetek, illetőleg tanműhelyek az eléjük tűzött nehéz szociális feladatnak 'minden maradék nélkül 100%-ig tettek eleget és bárki ment be az ilyen hadiárva intézetekbe, — lett légyen akár külföldi, akár magyar honos — csak a legnagyobb elismeréssel, sőt, azt mondhatnám, lelkesedéssel nyilatkozott ezen hadiárvaintézetek fajain belül folyó nagyszerű nevelési munkáról. Éppen ezért méltányosnak tartom, hogy a nemzet és a társadalom, különösen az iparostársadalom hozzon áldozatot is ezekért a hiadiárvaintézetekért. Nem akarok részletekbe bocsátkozni rövid felszólalásomban, csak rámutatok arra, hogy nem tartom méltányosnak, hogy rivalizmus által gyengítsék, rosszul értelmezett érdekellentétek, avagy indokolatlan panaszok útján esetleg útját állják ezen hadiárvaintézetek oktatási és nevelési munkájának. Csak^ annyit jegyzek meg itt, hogy az élet ezerféle változatos adottságaival az ezekben a hadiárvaintézetekben nevelt iparosifjak csak akkor tudnak tökéletesen megismerkedni, csak akkor lehet őket kielégítően és szakszerűen kinevelni az ipari munka minden fogására, ha módjukban áll nemcsak benti munkát végezni, hanem kívülről hozott olyan munkákat is, melyek bent nem találhatók fel, különösen javítási munkálatokat például a cipészeknél, a bőrdíszműveseknél és a bőröndösöknél, ahol nagyon szükséges, hogy a kívülről hozott javítási, átalakítási és foltozási munkával megismerkedjenek, mert csak így lesznek tökéletesen jártasak szakmájukban. A hadiárvák r lassan-lassan el fognak fogyni. Már az idén is csökkentett létszámmal indult meg a hadiárvaintézetek élete, egy-két év múlva pedig egészen el fognak tűnni az élet színpadáról, a társadalom ismeretköréből a világháborúnak ezek a szomorú -emlékei, a hadiárvák. Amikor tehát jóformán életének utolsó idejét éli a hadiárvaintézet, felvetem a kérdést és különösen a miniszter úr ő excellence á ja nagybecsű figyelmét hívom fel arra, 193A. évi február hó 15-én, csütörtökön. ami sokunkat foglalkoztat, ami sokunk előtt megoldatlan még ezideig és ismeretlen: vájjon ha elmúlik a hadiárvaintézeteknek, mint ilyeneknek létjogosultsága, mi lesz ezekkel a kitűnően beállított intézetekkell Vájjon megmaradnak-e akkor is — természetesen átszervezéssel, átalakítással, másféle szervezeti beállítással — továbbra az ipari nevelés, az ipari oktatás szolgálatában

1

? í Ezek a kérdések foglalkoztatják azokat, akik lelkileg közel állanak ezekhez az intézetekhez, avagy egybekapcsolódnak a hadiárvaintézetek életével. Valóban nagy kár volna elhagyná azt az ösvényt, amelyre a kormány rálépett a hadiárva-tanműhelyeknél, az iparosok kinevelésénél és oktatásánál. Mert bár nem vagyunk ipari állam, de azért agrárvoltunk mellett is, az agrárérdekek előtérbe tolása, fejlesztése, megőrzése mellett is törekednünk kell arra, hogy iparunk, különösen kéziiparunk erős, egészséges, szaktudással fölfegyverzett, a nemzetek versenyében helytálló, és — ami legfontosabb — etikai alapon fejlődővé és minden szélsőséges irányzattal szemben immúnissá tétessék. Ezt pedig legjobban és leginkább ezek a hadiárvaintézetek nyújtják, amelyekben erős hazafias és valláserkölcsös életben fejlődnek az ottlevő gyermekifjak. Ennek megőrzését, megtartását részemről rendkívül szükségesnek tartom <s a miniszter úr ő excellenciájának figyelmébe is ajánlom, mert hiszen ennek a szellemnek, amely ezideig is nagyon jótékonyan befolyásolta az liparosif júság életét az egész országban, amikor minden esztendőben egy egész tömeg ment ki ezzel az etikai programmal az iparosok közé, fenntartását rendkívül fontosnak tartom, elsősorban nemzeti szempontból, másodsorban pedig az iparfejlesztés szempontjából. (Ügy van! Ügy van!) Ezeket kívántam most elmondani a jelentéssel kapcsolatban, egyébként pedig a jelentést elfogadom. (Altalános, élénk éljenzés, szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Kíván még valaki a jelentéshez hozzászólani? (Nem!) Ha nem, a vitát bezárom. A kereskedelemügyi miniszter úr ő nagyméltósága kíván szólani, öt illeti a szó. Fabinyi Tihamér kereskedelemügyi miniszter: T. Felsőház! Kolossváry ő méltósága felszólalása késztet arra, hogy egészen ^ röviden, néhány percre ebben a kérdésben igénybe vegyem a t. Felsőház türelmét. (Halljuk! Halljuk!) Köszönettel nyugtázom azokat az elismerő szavakat, amelyeket ő szíves volt a közüzemek felülvizsgálatáról szóló jelentéssel kapcsolatban hozzám intézni. Ez annál inkább jól esik, mert egy rendkívül kontroverz kérdésről van itt szó, amelyben a feladatnak megnyugtatóan eleget tenni szinte lehetetlen, mert hiszen különböző, egymással diametrálisan ellentétben álló érdekek ütköznek össze. (Ügy van! Ügy van!) Es ha itt ennek a magas és bölcs testületnek tisztult tárgyalási légkörében elismerés hangzik el a végzett munkáért, ez talán mégis annak jele, hogy ha nem is jól sikerült megoldani ezt a nehéz feladatot, de talán sikerült azt a legkevésbbé rosszul megoldani, vagyis egy olyan középvonalon tartani, amely kiegyenlíti az egyéni és magánérdekeket, a közérdek kategorikus imperativuszában feloldva azokat. Azt hiszem, nem mentünk el olyan messze a közüzemek leépítésében, amint ezt a közvéleménynek némely tábora több-kevesebb joggal kívánta volna, de utalnom kell arra, hogy el-