Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-47

460 Az országgyűlés felsőházának 47. üléí litással és miféle lelkiismeretességgel gyakorolja. Itt kénytelen vagyok — de igen szívesen is teszem -— az említett szubjektív szempontra is kitérni. Teszem ezt nem frivol motívumokból, hiszen ez nem illenék a Felsőház méltóságához, de nem volna méltó az én — egyébként csekély — személyemhez sem. Mégis, miután a kérdés szubjektív és tárgyi oldala különben is kapcsolatban van egymással, beszédem befejezése előtt erre is kitérni bátorkodom. r Ha figyelembe veszem Magyarország főméltóságú f és köztiszteletben álló kormányzójának az államfői kormányzás terén immáron 13 éven keresztül kifejtett rendkívül nehéz, kiváló működését, nfely a nemzet közfelfogása, közítélete szerint nemcsak a jogi, hanem az ezeknél még fontosabb erkölcsi, etikai köve telményeket is oly fényesen kielégíti; (Ügy van! Ügy van!) ha mérlegelem azt, hogy ezeknek az erkölcsi, etikai követelményeknek az állam legmagasabbrangú szerveinél fokozott r

jelentőségük és fontosságuk van, mert minél magasabb fokon áll egy szerv az állami szervek hierarchiájában, annál nagyobb szükség van — a külső jogi ellenőrzés természetszerű hiányai és fogyatékosságai miatt — a belső morális érzésre, és a szigorú erkölcsi önkritikára és önellenőrzésre és ha figyelembe veszem azt, hogy köztiszteletben álló kormányzónk éppen ezeknek az államfői erényeknek valóságos inkarnációját nyújtja, (Ügy van! Ügy van!) úgy még nagyobb készséggel, sőt egyenesen megnyugvással fogadom el ezt a törvényjavaslatot, és vagyok bátor javasolni a mélyen t. Felsőháznak, hogy azt a maga részéről elfogadni méltóztassék. (Élénk helyeslés éljenzés és tavs. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik Szontagh Jenő ő méltósága. Szontagh Jenő: Nagyméltóságú Elnök Ur! Igen t. Felsőház! (Halljuk! Halljuk!) Elsősorban is teljes mértékben csatlakozom az előadó úrnak itt elhangzott ahhoz a kívánságához, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban a Felsőház helyzete is in integrum restitutióval helyreállíttassék. Ami mármost a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot illeti, ennek elbírálásánál az első szempont a közjogi. Reánk, magyarokra, ránkfogták, hogy jogásznemzet vagyunk. Ebben^ igazuk van. Mi évszázadokon keresztül jogász- és elsősorban kpzjogásznemzet voltunk. Ha ennek a megállapításnak van is valami gúnyos éle és ha a mai generáció, amelyet az anyagi kérdések uralnak elsősorban, ezt kifogásolta is, ha azt mondotta is, hogy ez a túlságos jogászkodás és közjogászkodás hajszálhasogatás, ezzel szemben igenis, le kell szögeznünk, hogy éppen ennek a mi jogászi és közjogászi voltunknak köszönhetjük, hogy országunk önállóságát és függetlenségünket évszázadokon keresztül meg tudtuk tartani. Mert ha ez a függetlenség időközönként csak elvben és papiroson volt is meg, azzal, hogy éppen a jogot soha fel nem adtuk, lényegileg és teóriában mindenkor független állam voltunk és ezekből a szomorú időkből át tudtuk magunkat menteni a jobb időkre. Közjogilag eléggé megvilágították a törvényjavaslatot a Képviselőházban, megvilágította a most előttem szólott igen t.

f felsőházi tagtársam is. Ha az egyes értékes és érdekes felszólalások között, amelyeket hallottunk vagy olvashattunk, bizonyos nüanszbeli különbségek és ellentétek voltak is, abban mégis mindenki 1933. évi július hó 13-án, csütörtökön. megegyezett, hogy ezzel a törvényjavaslattal szemben a legkisebb közjogi aggály sem merülhet fel. Ezt a magam részéről is maradék nélkül akceptálom. A második szempont — és ezen, sajnos, már nem olyan könnyen tudnék átsiklani — a politika. A miniszterelnök úr az ő alkotmányjogi és közjogi felfogását ismételten leszögezte. Teljes lojalitással elismerem, hogy férfias nyíltsággal nem követi Talleyrandnak azt a mondását, hogy a beszéd arra való, hogy az ember eltitkolja gondolatait. A miniszterelnök úr az ő véleményének kifejezést adott akkor is, amikor az talán nem volt okvetlenül szükséges és amikor talán nem mindenben egyezett az ország, sőt a saját pártjának véleményével is. De éppen annál a mély szakadéknál fogva, amely engem ettől a közjogi és alkotmányjogi felfogástól elválaszt, a miniszterelnök úr nem veheti tőlem rossznéven, sőt azt hiszem, meg is fog érteni, hogy minden törvényjavaslatával, főleg azonban közjogi vonatkozású törvényjavaslataival szemben eleve is bizalmatlansággal kell, hogy viseltessem. Ha azonban ezt az előzetes bizalmatlanságot ki is kapcsolom, teljesen objektív polite kai okok szólnak, ha nem is a törvényjavaslat, de a törvényjavaslat mögött rejlő elgondolások ellen. Ha csak elvi dologról volna szó, arról, I hogy az államfő jogkörét kibővitjük, egy szót sem szólanék. Ezt magam is helyesnek, indokoltnak, a magyar alkotmánnyal megegyezőnek tartom. Megvan ez más államokban is, megvolt ez nálunk is, habár például ö felsége Ferenc József közel ötvenesztendős uralkodása alatt csak egyetlenegyszer élt a hosszabb elnapolás jogával. Politikai szempontból azonban nekem aggályaim vannak. A kormány és a miniszterelnök úr bizonyos eddigi magatartásával és — bocsánatot kérek, hogy ezt most ebből az alkalomból hozom fel, — hangoztatta, hogy ő a Felsőház iránt mindenkor a legnagyobb tisztelettel viseltetik, de vannak kisebb momentumok, amelyek ez ellen szólnak. A miniszterelnök úr a múltkor itt erélyesen kikelt az ellen, amikor egy felsőházi tagtársunk kifogásolta, hogy a tárgyalás folyamán a miniszterek nem voltak itt. A miniszterelnök úr ezt avval indokolta, hogy minisztertanács volt. En, ha tudom is, mégegyszer ' utánanéztem a törvénykönyvben, de a törvény csak azt mondja, hogy az országgyűlés tárgyalásainál a kormánynak jelen kell lennie és nem statuál kivételt a minisztertanácsokra sem. De ettől i egészen eltekintve, az előtte való napon, a költségvetési vita második napján, stopperórával konstatáltam és feljegyeztem, hogy a közel négy óra hosszat tartó tárgyalás alatt pontosan 41 percig voltak jelen a f miniszter urak. Akkor nem volt minisztertanács. De van még más dolog is, ami — talán erős a kifejezés, hirtelenében nem tudok mást találni, — bizonyos negligálást mutat a Felsőházzal szemben. Az egyik az, hogy minden sürgős, mindent azonnal kell elintézni, minden terminushoz van kötve; nem tudom, lehet, hogy tévedek, talán még a szeszcsempészetnek a tengeren való megakadályozása is. Másrészt itt a Felsőházban már ismételten kifogásolták azt és rosszul esik nekünk, hogy a költségvetést mindig olyan időben terjesztik elő, — pontosan megnézve a naplóban, június 21-én — amikor annak komoly tárgyalására