Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-44

428 Az országgyűlés felsőházának hh. ülése 1933. évi június hó 27-én, kedden. satpl eltekintve, az áremelés tulajdonképpeni cebjat vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy az áremelés célja bizonyos felszültségek, bizonyos egyensúlyhiányok leküzdése. Ilyen egyensúlyhiány, vagyis ilyen diszkrepancia három vonatkozásban jelentkezik. Jelentkezik először az árak általános színvonala és az adósságok általános terhe között, másodszor jelentkezik az eladási árak és a termelési költségek, illetve helyesebben azoknak bizonyos elemei között, végül jelentkezik az egyensúly hiánya, az árak különböző kategóriái között. Ha most azt vizsgáljuk, (hogy egy áremelés, amely financiális, hitelpolitikai eszközökkel történik, milyen mértékben alkalmas ennek a három feszültségi komponensnek megeny hitesére, akkor arra kell ráeszmélnünk, hogy annak a feszültségnek az enyhítésére, amely a mi szempontunkból különös fontossággal^ bír, nevezetesen az árak különböző kategóriái között fennálló differenciának enyhítésére ez az eszköz kevéssé alkalmas, sőt talán egyáltalán nem alkalmas. Nekünk ugyanis, ha csak az értékesítés szempontjából, nem pedig az eladósodott termelő szempontjából nézem a helyzetet, tulajdonképpen nem arra van szükségünk, hogy az árak egyaránt emelkedjenek, hanem arra, hogy az árak különböző kategóriái, különösen az őstermelvények, tehát a mezőgazdasági termeivények árai a kész cikkek árai közötti differencia szűküljön össze, aminek elérésére ez a hitelkiterjesztési politika alkalmas eszköznek nem látszik. Ami azután a hitelpolitikának a termelési költségek bizonyos elemei és az árak r közötti feszültség enyhítésére vonatkozó hatását illeti, itt kétségtelenül vannak lehetőségek, mert hiszen az árak emelkedése, ha nem jár együtt a fix terhek és a bérterhek emelkedésével, javítja a termelő helyzetét. Természetszerűleg azonban szociális nehézségekre vezet és maga után vonja azt, hogy bizonyos instabilitás, nyugtalanság áll be a termelés folyamatában. A harmadik feszültség, az árak és az adósságok közötti feszültség levezetésére ez már természetszerűleg megfelelő eszköz volna, úgy, hogyha az adósságok szempontjából nézem a helyzetet, akkor az angol-amerikai gondolat a mi szempontunkból előnyökkel járna. Ennek következtében minden olyan törekvést, amely hitelpolitikai eszközökkel is az árak emelésére irányul, természetszerűen örömmel üdvözölhetnénk. Egyet azonban le kell itt szögeznem: itt az áraknak nem egy országon belül való emeléséről, hanem a világpiaci árak emeléséről van szó 8 csak ez használ nekünk. Ennek a hitelpolitikának mi legfeljebb csak élvezői lehetünk, de nem lehetünk aktív részesei, mert ennek a hitelpolitikának az érvényesítése nem a kis eladó országokra vár, hanem a nagy országokra, amelyek a hitelpiacokon vezető szerepet játszanak, úgyhogy mi itt tulajdonképpen inkább szemlélői vagyunk annak a vitának, amely e kérdés körül a londoni konferencián kibontakozott. A másik eszköz az árak emelésére, amely megítélésünk szerint és a mi szempontunkból gyakorlatibb jelentőségű és nagyobb fontosságú; a termelés, illetőleg az értékesítés megszervezése útján való áremelés. Ez állott előterében egyes kontinentális országok és így Franciaország javaslatainak is, de mi is rámutattunk felszólalásainkban ennek fontosságára. (Helyeslés.) A termelés és az értékesítés megszervezése természetszerűleg nem foglalhat helyet, legalább is nemzetközi viszonylatban, az árucikkek széles köreire, hanem csak bizonyos standard-árukra vonatkozólag lehet elképzelni egy ilyen termelési és értékesítési szervezést, amelyek körének lerajzolása körül most folyik még a londoni konferencia egyik albizottságában a vita. Egyelőre konkrétum az, hogy a búzakérdésben, amely minket legjobban érdekel, igen messze előrehaladott tárgyalások folynak, főleg a búzaexportban legelsősorban érdekelt négy állam, illetőleg terület: az Egyesült Államok, Kanada, Argentina és Ausztrália között. A felfogás, — amennyire a felszólalásokból megállapítható volt, — nem teljesen egyetértő a négy állam között, mert míg az amerikai kontinens államai hajlandóknak látszottak messzemenő rendszabályok megtételére, addig a fiatalabb kontinens, Ausztrália, ahol még nagyobb expanziós lehetőségek vannak, a termelés korlátozásával szemben elvileg ellenző álláspontot foglalt el és legfeljebb csak átmenetileg, kivételképpen vél hasonló rendszabályokat megengedhetőknek. Azonban ez az utóbbi koncesszió már bizonyos reményt nyújt arra, hogy ezen a téren mégis sikerülni fog egy közös piattformot kialakítani, amelyen ezután elindulhat a tárgyalás, a termelés és az értékesítés, különösen az export megfelelő megszervezése felé, az európai exportáló államokkal és kiegészülhet azután olyan megállapodásokkal, amelyek az európai importáló államokkal jönnének létre. Az értékesítési lehetőségek előmozdításának második csoportjába tartoanak azok a tárgyalások, amelyek a kereskedelmi forgalom élénkítése és a nemzetközi kereskedelem akadályainak lebontása érdekében folynak. Az első lépés e tekintetben az a javaslat volt, hogy ezeknek az akadályoknak a kiterjesztése szűnjék meg és a vámfegyverszünet, amelyet már a konferenciát megelőzőleg amerikai részről javasoltak, kívánt az első kifejezése lenni annak, hogy az államok elzárkózási politikájukban álljanak meg és keressék először ezen a fegyverszüneti alapon a megértés útjait. A helyzet jelenleg az, hogy a vámfegyverszünetet már az összes európai államok elfogadták és elfogadta a tengerentúli államok túlnyomó része is. Magyarország az eis Ők között volt azon országok közül, amelyek hozzájárulásukat adták ehhez a vámfegyverszüneti megállapodáshoz, természetszerűen azonban fenntartással kellett élnünk, mert a mai gazdasági és financiális helyzetünkben fenn kellett tartanunk magunknak azt a jogot, hogy bizonyos vitális érdekeink veszélyeztetése esetén a szükséges intézkedéseket megtehessük. Célunk azonban természetszerűleg az, — és ez kívánatos is volna, mert azt jelentené, hogy vitális érdekeink nincsenek veszélyben — hogy ez alatt az idő alatt, míg a vámfegyverszünet tart, semmiféle olyan intézkedést ne tegyünk, amely a kereskedelmi forgalom akadályozását még növelni volna alkalmas. (Helyeslés.) A bizottságokban folyó tárgyalások közül különösen érdekes és előrehaladt már az a vita» amely az úgynevezett kontingentálási rendszer és az egyéb ilyen prohibíciók megszüntetése körűig folyik. A felfogások itt még meglehetősen szétágaznak, mert a kontingensszisztéma alkalmazása sok állam részéről csak mint védekezési rendszabály vétetett foganatba, más államoknak, más természetű és talán a kereskedelmi politikában elfogadottabb