Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-43

Az országgyűlés felsőházának &$. ülése 1933. évi június hó 26-án, hétfőn. 385 ÏÎomániának a saját országunk egy részét lekötöttük mint értékesítési rayont, úgyszólván kizárván ebből az országrészből a magyar termelésű fát. Ez olyan eset, amelyre példát nem tudok. Arról már hallottam, hogy egy ország bizonyos előnyöket nyújt egy másik országnak, de hogy egy ország egy nagy részből kitiltja saját termeivényeit, hogy ezt az országrészt átengedje egy külállamnak, erre példát nem ismerek és ezt az intézkedést igen aggályosnak tartom nemcsak gazdasági szempontból, hanem nemzeti szempontból is, ami, azt hiszem, bővebb magyarázatra nem szorul. Mindezeket a kérdéseket tehát egy egyöntetű tervszerű akcióban rendezni kell. Nagyon kérem a t. kormányt és elsősorban a t. földmívelésügyi miniszter urat, hogy okvetlenül tartson ki a mellett a terv mellett és a mellett a szándék mellett, hogy tekintet nélkül különféle ellenakciókra, a magyar erdőgazdaság biztosítására és megmentésére olyan akciót visz keresztül, amely nemcsak az árakat biztosítja, hanem biztosítja a jövőre vonatkozólag a magyar erdőgazdaság prosperitását is. (Élénk helyeslés

r a középen.) Mélyen t. Felsőház! Összefoglalva mindazt, amit elmondottam, kérem a magas kormányt, hogy biztosítsa kellő intézkedésekkel'a magyar mezőgazdaságnak, a magyar erdőgazdaságnak, a magyar szőlő- és borgazdaságnak a jövedelmezőségét, mert — amint beszédem elején rámutattam — még ennek a redukált költségvetésnek bevételeit is csak akkor fogjuk tudni előteremteni, ha a magyar őstermelés jövedelmezőségét garantálni és helyreállítani tudjuk. (Ügy van! Ügy van!) Abban a reményben, hogy a kormány mindent el fog követni, hogy ezt elérhesse, a költségvetést elfogadom. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szól ára következik gróf Teleki Pál ő nagyméltósága. Gróf Teleki Pál: Nagyméltóságú Elnök Űr! Mélyen t. Felsőház! A költségvetést elfogadom. A részletek bírálatára a Felsőház nincs annyira hivatva, mint arra, hogy az egész költségvetést megajánlja. Ezért azzal a kijelentéssel kezdem, hogy, mert hiszek és bízom a kormány hazafiságában, munkakészségében és hozzárétésében, a költségvetést elfogadom. Elfogadom annak ellenére, hogy a redukciók fájnak nekem, amint hogy mindenkinek fájnak. Fájnak elsősorban azoknak a tárcáknak a terén, amelyekre nézve e redukciót meg tudom ítélni, de fájnak azokon a tereken is, amelyeknél nem tudom megítélni, mert azt képzelem, hogy a helyzet ott ugyanaz. De ebben a költségvetésben legalább egyes vonatkozásokban egy örvendetes kezdetet látok, a lineáris leépítéstől való eltérésben. Ez pedig egy nagy előny, mert abban az általános redukcióban, amelyet mindenütt kénytelenek vagyunk megtenni, meg kell, hogy ítéljük azt, mi az, ami fenntartandó H mi az, ami leépítendő. Ha ezt nem lineárisan tesszük, hanem alapos mérlegeléssel, és azt, amit megmentünk, igyekszünk egészében megmenteni, ez mindesetre haladást jelent. Annyival fontosabb ez, mert azt hiszem, hogy még igen sokáig kénytelenek leszünk iiyen leépített' költségvetések kereteiben mozogni. Az a válság, amelyről mindenki tud, és amelyről mindnyájan beszélünk, az az általános világválság nem rövid tartamú jelenség, nem is a háború következménye, hiszen maga a háború is inkább annak egy kirobbanássá és szimptomája volt és az a fellendülés, amely néhány évvel a háború után bekövetkezett, inkább kivételes jelenség abban az egész válságban, amelyet már a háborúelőtti évtizedek indítottak meg. Világos tehát előttem, hogy mivel a világnak nagy átalakulásán megyünk keresztül, — még pedig már hosszabb ideje, már több, mint egy félszázada, és csak a megrázkódtatásokat kezdjük most érezni — olyan átalakuláson, amelyben először kezd igazán kialakulni egy világgazdaság, ós az egész világ egy gazdasági egységgé formálódni: ez a precesszus rendkívül sokáig: fog tartani és, azt hiszem, el lehetünk készülve arra, hogy még hosszú évtizedekig rendkívüli időket fogunk Éppen azért ezekre be 'kell rendezkednünk és helyes, ha nem időleges és az időlegességhez alkalmazott rendszabályokkal tesszük ezt, mint aminő >a költségvetés lineáris leépítése, hanem ha ezekre a szűkös állapotokra előre, hosszabb időre berendezkedünk. Nemcsak leépíteni kell azonban, hanem meg kell próbálni egyes ágazatokban a vérkeringést újra biztosítani. Ha — hogy előttem szólott felsőházi tagtársam szavaiba kapcsalódjam —, a szabadforgalmat helyreállítni nem is rajtunk áll, nem tőlünk függ és ha ezt nem is igen fog lehetni megtenni, mégis örömmel üdvözlök olyan intézkedéseket, mint amilyen a kereskedelemügyi miniszter úrnak az az intézkedése, amely az államvasúti tarifáknak — most már, mint ahogy tegnap hangoztatta, a személytarifáknak is —, leszállítására vonatkozik, ami bizonyos mértékig erősíteni fogja a .vérkeringést és lendületet hoz az áruk és az emberek forgalmába is. De azt hiszem — ha kicsiny kérdés is ez, csak azért említem meg, bár kicsiny, mert any iiyira rámutat állapotaink egészségtelen ségére —, ugyanezt meg kellene tenni, amint különben nemrég Németország is megtette, az automobilizmusra is. Az automobilt nálunk még luxusnak nézik és ezért bizonyos közhangulat hatása alatt építette le először az állam, azután leépítették a magánosok, részben emiatt és csak részben gazdasági okok miatt. Azt hiszem, ilyen közhangulatokra nem kellene hallgatni, sőt ellenkezőleg, oda kellene hatni, hogy megváltozzanak az ilyen közhangulatok, amelyeket sok tekintetben csak egy általános nivellálás óhaja hoz magával, még pedig lefelé való nivellálásé, mert hiszen minden nivellálás lefelé érvényesül. Ismétlen, azt hiszem, hogy még nagyon sokáig ilyen nehéz, ilyen szűkös körülmények között fogunk élni és ezekre be kell rendezkednünk. Nagyon nehéz lesz ez azért, mert részben magunk lábán állva kell ezt megtennünk. A világ rendkívül lassan fog gyógyulni. Nem kell rámutatni arra, hogy a világkonferenciák, — amint látjuk — a gazdaságiak is, amelyek hoszszú sorozatban követik egymást, alig tudnak megoldásokat találni és ha megoldásokat találnak, akkor is azoknak a megoldásoknak alkal mazási formulái már nagyon letompított formákban jelentkeznek. Ugyanezt kell megállapítanom a politikai konferenciákról is, amelyeknél a kezdeményezések szintén sokszor nagyon szerencsések, kezdve Briandnak annakidején az Európa-komisszió létesítésére vonatkozó indítványától- egészen Mussolini legutóbbi négyhatalmi naktumáig, illetőleg* arravonatkozó indítványáig, hogy a négy hatalom vegye kezébe Európa orvoslásának ügyét. Mindezek az indítványok sokkal több reményt keltettek és sokkal nagyobb nersoektívájúak voltak, mint az, ami a mindenkori kompromisszumok után 59*