Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-24

24 Az országgyűlés felsőházának 2U. ülése lepetésektől egyáltalában nem tartok. Ezt tanultam a budapesti választások eredményéből. A miniszterelnök úr ő excelleneiája azonban hozzátette ahhoz a kijelentéséhez, hogy ő a választójog titkosságának elvi alapján áll, azt is, hogy: «a nemzeti érdekek legmesszebbmenő megvédése mellett.» Nem kívánok itt most Bernát István t. barátomnak iménti felszólalásával foglalkozni, ez messze vezetne, csak azt vagyok bátor reá megjegyezni, hogy ő a választójog kiterjesztéséről beszélt, amit a miniszterelnök úr az én megfigyelésiem szerint egyáltalában nem mondott, (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Soha!) A választó jog kiterjesztése és a között, amit a miniszterelnök úr mondott, a választás titkossága között, óriási nagy a különbség. (Ügy van! Ügy van!) Ezt a kettőt tehát ne tévesszük Össze. (Helyeslés.) És én el is búcsúzom Bernát István t. barátomtól azzal, hogy én ismerem az argumentációnak azt a módját, hogy: post hoc, ergo propter hoc — de azért, bocsánatot kérek, az angol és egyéb közgazdasági viszonyokat visszavezetni a választójog kiterjesztésére, nekem kicsit mégis erőszakolt argumentációnak tetszik, egészen eltekintve attól, hogy én nem csatlakozhatom ahhoz a sajnálkozásához, amellyel az angol nemzetről beszélt. Mert ezt a hatalmas, nagy nemzetet, amelynek kebelében mi . — hála ( Istennek — nem egy erős, lelkes barátunkat bírjuk, a közgazdasági viszonyoknak semmiféle változásától nem féltem, mert ez a maga világuralmát, a maga vezető pozicióját minden körülmények közt meg fogja tudni őrizni. A t. miniszterelnök úrnak azokba cl SZci" vaiba kívánom az én igénytelen felszólalásomnak tulajdonképpeni magvát belegöngyölni, amikor azt mondotta, hogy a választójog titkosságának elvi alapján áll, de a nemzeti érdekek legmesszebbmenő megvédése mellett. (Helyeslés.) Teljes mértékben osztozom ebben a felfogásban, {Helyeslés.) de engedelmével és a Ház szíves türelmével és engedelmével rá akarta mutatni a nemzeti érdekeknek egy ilyen védőeszközére. Méltóztassanak megengedni, hogy ezt egész röviden kifejtsem. (Halljuk.' Halljuk!) A kormányzói jogkör ném meríti ki a koronás király jogkörét. Ebből kifolyólag a mai alkotmányos életünk újraf el vételének kezdetén a nemzetgyűlés deklarálta, hogy a nemzeti szuverenitás letéteményese a nemzetgyűlés. Azután az idők folyamán a nemzetgyűlés megalkotta a Felsőházról szóló törvényt és ezzel megkonstruálta a kétkamarás országgyűlést. Visszatért tehát a régi alkotmányos gyakorlat és a tradíciók alapjára. Ugyanakkor természetesen ki lett az is mondva, hogy a nemzeti szuverenitás letéteményese és birtokosa ezentúl^ az országgyűlés, amely a nemzetgyűlés helyébe lép. Ez papiroson így van, a. valóságban azonban nincs így, úgyhogy azt kell mondanom, hogy a szorosan vett törvényhozói hatáskör területén ez fikció. A Felsőházról szóló törvény ugyanis 30. §-ában kimondja, hogy a Felsőház jogköre ugyanaz, mint amely a Főrendiházé volt — ott ispissima verba ez van — és ez kodifikált valótlanság. Mert míg a régi Főrendiház hozzájárulása nélkül magyar törvény nem keletkezhetett, addig ennek a Háznak hozzájárulása nélkül, a Képviselőház egyoldalú akaratnyilvánítása alapján is keletkezhetik magyar törvény. (Ügy van! Ügy van!) Ez tehát — mondom — a szorosan vett törvényhozás területén fikció, amit annál inkább sajnálok, mert 1932. évi október hó 13-án

} csütörtökön* ez az állapot tökéletesen ellenkezik történelmi alkotmányunk fejlődésével, évszázados szellemével és gyakorlatával. Ez olyan novum, amelyre sem az azt megalkotó nemzetgyűlés, sem a ma élő magyar generáció nemcsak büszke nem lehet, hanem amelyet szerintem sajnálni és szegy élni kell. (Ügy van! Ügy van!) Nem kell arra rámutatnom, hogy jöhetnek a nemzet életében olyan sorsdöntő pillanatok, amikor ennek a Háznak jogi egyenrangúságán fog megfordulni ennek a nemzetnek a sorsa. (Ügy van! Ügy van!) Es ez a jogi egyenrangúság hiányzik, mert a Felsőházról szóló törvény, szemben azzal a kijelentésével, amelyet az imént idéztem, mindjárt következő szakaszában megkonstruálja annak lehetőségét, hogy a Képviselőház egyoldalú akaratnyilvánítása is törvényt szabjon a nemzetnek. (Gróf Széchenyi Aladár: Korrigálni kell!) Mélyen t. Felsőház! Amikor a miniszterelnök úr ő excelleneiája az ő nagy programmjának megvalósítása felé megindul, és amikor ebben az irányban azt az elhatározó lépést megtenni szándékozik, amely a választói jog titkosságának törvénybe iktatásában rejlik, azt hiszem, én neki segítségére jövök, amikor azt kérem, hogy ne hozza ide addig a választójogról szóló törvényjavaslatot, amíg azzal junktimban ide nem hozza a két Ház jogi egyenrangúságát tartalmazó törvényjavaslatot. (Helyeslés.) Ez az, t. miniszterelnök úr, amit kérés formájában intézek excellenciádhoz abban a pillanatban, amikor programmjának gyakorlati megvalósítása felé megindul, és bár engem a legerősebb rokonszenv vonz a miniszterelnök úr személyéhez és programmjához, s meg vagyok róla győződve, hogy igen sok olyan javaslatot fog idehozni, amelyet én annak ellenére, hogy minden pártkereten kívül állok, tehát törvényhozói függetlenségem a legtávolabbról sincs érintve, meggyőződésből támogatni fogok, kijelentem, hogy én választójogi javaslatot, annak ellenére, hogy a titkosság alapján állok, mindaddig nem vagyok hajlandó elfogadni, ameddig az országgyűlés két Házának jogi egyenrangúságát a -miniszterelnök úr nem kodifikálja. Ezt voltam bátor kijelenteni. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps.) Elnök: Szólásra következik Huszár Károly ő excelleneiája. Huszár Károly: Nagyméltóságú Elnök Ür! Méltóságos Felsőház! Nem kívántam a vitában egyáltalában résztvenni, de lelkiismeretbeli kényszer alatt állok. Bernát István beszéde után hallgatnom nem iszabad, mert egész politikai életemnek minden ideálját tagadnám meg akkor, ha arra legalább egy-két .mondattal nem válaszolnék. Azonkívül egy-két megjegyzést kívánok tenni a miniszterelnök úr ő excellenciájának itt a Felsőházban és a Képviselőházban elmondott beszédére vonatkozólag is. Három gondolat merült fel bennem. Az első az, hogy bizalommal, reménykedéssel nézem mindazt, amit a kereszténység kérdésében mondott a miniszterelnök úr. ö a keresztény államiság gondolatában él, keresztény nemzeti célkitűzéseket adott. Az Egyházak teljes szabadságát, működésük szabad megnyilvánulását várom tőle, a harcot és küzdelmet minden ellen, ami a keresztény erkölcs, a keresztény családi élet, a keresztény vallásos élet ellen van. Ebben a tekintetben a legnagyobb bizalommal viseltetem iránta. A másik dolog, ami örömmel töltöttel«az,