Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-28

94 Az országgyűlés felsőházának 28. ülése 1932. évi december hő 21-én, szerdán. szem, hogy a gyakorlati életben az eddigi álla­potból semmiféle alapos panaszra ok nem volt. Ha fel lehetne hozni olyan gyakorlati példát, amellyel be lehetne bizonyítani azt, hogy ez a kizárás igenis szükséges, mert a múltban tör­téntek olyan esetek, amelyek parancsoló szük­séggé teszi azt, hogy capitis diminutióban ré­szesítsük a törvényhozás alsóházának tagjait, akkor érthető volna az, amit meggyőzően a felhozott érvekkel nem lehet bizonyítani. De a gyakorlati életben sem látunk olyan jelen­séget, amely kényszerítő szükséggé tenné, hogy ezt a szabályozást a Felsőház fogadja el. Ennélfogva tisztelettel kérem, méltóztassék az együttes bizottság által megállapított szöveg­ben a 4. § 2. bekezdéséhez a következő mon­datot fűzni (olvassa): «Ügyszintén arra az esetre sem, tudniillik az Összeférhetlenségnek arra az esetére sem, ha az országgyűlési kép­viselőt olyan állásra nevezik ki, amellyel fel­sőházi tagság jár.» (Helyeslés.) Elnök: Balogh Jenő ő excellenciáját illeti a szó. Balogh Jenő: Nagyméltóságú Elnök TTr! Mélyen t. Felsőház! Nagyon hálás vagyok az előttem szólott Koós Zoltán mélyen t. felsőházi tag úrnak és barátomnak először azért, hogy a kérdést nagyon behatóan exponálta és má­sodszor, mert errevonatkozólag becses nézetét tüzetesen kifejtette- Egyetértek ő méltóságá­val és felszólalásomnak csak az az oka, hogy az általános vitában elhangzott ellenkező néze­tekre szeretnék pár rögtönzött megjegyzést tenni, másrészről pedig a kérdésnek Koós Zol­tán ő méltósága által meg nem világított ré­szére is szeretnék rátérni. Mindenekelőtt, minthogy ezekben a kérdé­sebben, az összeférhetlenségi kérdésben a szé­les közvélemény mindig valami egyéni érdeket és nem tudom miféle súlyos visszaélést, vagy ehhez hasonlót szimatol, legyen szabad — elő­ször, mióta a Felsőháznak szerencsés vagyok tagja lenne — egy egyéni akkordot is megütni, olyan tényt felhozni, amely csekélységemre vonatkozik és amely kizárja, s remélem elosz­latja azt a gyanút, mintha akár magamra vo­natkozólag, akár másokra vonatkozólag itt egyéni érdekeket akarnék érvényesíteni. Ami­kor elkövettem azt a fiatalkori könnyelműsé­get, hogy a politikai pálya dicső virányaira mentem át, (Derültség.) fenntartottam meg­felelő módon az egyetemi tanszéket, amelyet akkor betöltöttem volt, —• ez 1910-ben történt — s ő felsége I. Ferenc József legfelsőbb elhatá­rozásából jogom lett volna újból elfoglalni állásomat. A Tisza-kormány lemondása után, és pedig 1917 júliusában — remélem, nem árulok el semmiféle titkot, mert többen tud­ják — gróf Apponyi Albert akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter úr, aki után később másik kormány következett, megtisztelt azzal a most is nagy hálával, emlékezetemben meg­tartott felszólítással, hogy térjek vissza arra a tanszékre, inert — ez azután természetesen té­ves és őt rosszul informálták így — az én visz­szatérésem nem volna ártalmára az egyetem­nek. (Derültség.) Ö excellenciája ebben tévedett. (Derültség.) En azonban szigorúbb voltam, igazságosabb voltam, mint gróf Apponyi kultuszminiszter úr és nem tértem vissza a tanszékre, mert ma­gamra nézve levontam annak az összeférhet­lenségnek konzekvenciáját, hogy aki pedig egyszer a politika mezejére tévedt, ne legyen többé egyetemi tanár sem. Ötven év körül vol­tam akkor, úgy hiszem tehát, hogy valamit dolgozhattam volna a tudományos munkásság terén is. Mégis ezt a felszólítást hálás köszö­nettel elhárítottam magamtól. Ezt csak annak indokolására akarom felhozni, hogy habár reámnézve legfelsőbb elhatározással megada­tott a mód visszatérni a képviselőségből az egyetemre, magam ezt mégis összeférhetlennek tartottam. Nem így vélem azonban a dolgot másokra nézve meghatározni. Ebben a vonatkozásban is, mint általában az egész vonalon és minden közügyben, néze­tem szerint csakis az egyetemes nagy nemzeti érdek lehet irányadó és pedig az a kérdés döntő, hogy az, aki valami egyetemi tanszékre, — induljunk ki ebből, ez hozzám közelebb áll s az én esetemre vonatkozhatik — vagy vala­mely főbírói székre pályázik, —• amire én szin­tén nem áhítoztam soha, — az arra való-e, vagy alkalmasabb-e, mint más, vagy éppen — ez volna természetesen a döntő szempont — a legalkalmasabb-e az országban. Ne méltóztassék arra gondolni, hogy aki a politika mezejére megy, az mindig csak politi­kai érdemeket akar szerezni, vagy minden ügyvéd úr, aki ott szerepel, csak minél több pert akarna magának szerezni. Ez nagyon igazságtalan, nagyon helytelen, nagyon álta­lánosító és nagyon elítélendő felfogás volna. Vagy éppen ilyen az is, mintha az a tanár, aki odamegy a politikai térre, ott csak további előmenetelt, vagy magának újabb érvényesü­lési kört akarna szerezni. Ennek a tanárember­nek is lehet az a vágya, lehet a szíve legmé­lyében titkosan táplált reménysége, amelyet ott vél megvalósítani, hogy például a magyar­országi szociálpolitika terén, — nem akarom megnevezni azt a férfiút, akinek ilyenféle vágya volt — mondjuk, a gyermekvédelem és az ezzel összefüggő, a fiatalkoriakra vonat­kozó büntető törvényhozás terén, vagy egy nagy törvényalkotás terén valamit létrehoz­zon, dűlőre vigyen, amit mint tanárember, Vagy mint magánegyén nem tudott volna megvalósítani. (Élénk helyeslés.) Vagy méltóz­tassék arra gondolni, hogy valaki f például azért megy a tanszékről a képviselőségbe, — most olyan férfiakról beszélek, akik, sajnos, legnagyobb fájdalmunkra nincsenek mar az élők sorában, mint Plósz Sándor és Magyary Géza — hogy egy nagy törvényalkotásban a polgári perrendtartusnak általuk évtizedeken át művelt és éppen általuk az ország kitűnősé­gei között is legkiválóbb módon müveit tudo­mányát a törvényhozás termében értékesítse és mert képviselni óhajtja azt a hatszáz, vagy nem tudom hány száz szakaszból álló törvény­könyvtervezetet és azután, amikor befejezték ezt a feladatukat, és tető, alá vitték azt az al­kotást, amit majd a jövő próbál ki, de ame­lyet nélkülük esetleg nem tudtak volna úgy képviselni a törvényhozás termében, — akkor vissza akarnak térni a tanszékre ... (Juhász Andor: Nincs akadálya! — Zaj.) De nem tar­totta meg a tanszéket, hanem lemondott. (Os­vald István: Ha nyugdíjba ment, nincs aka­dálya a reaktiválásnak!) De nem ment nyug­díjba, hanem például megszakította szolgála­tát. Közben államtitkárságot vállalt, azután miniszter lett, s aztán ment vissza az egyetemi tanszékre. Szóval, ha megszakította is szolgá­latát, akkor éppen olyan joggal foglalhassa el megint a tanszékét, ezt kívánom kifejezésre

Next

/
Thumbnails
Contents