Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-6

Az országgyűlés felsőházának 6. ülése 1981. évi december hó 16-án, szerdán. 69 mondott, hogy kár volt, erre azt felelem, hogy volt egy gondolat és éppen a debreceni egyetemnél volt az a gondolat, hogy a két menekült egyetem jöjjön a megszállásnak általunk akkor rövidnek gondolt idejére Debrecenbe kooperációra és a debreceni egyetemmel együtt működjék addig, amíg hazájába, Erdélybe, Kolozsvárra, illetőleg Pozsonyba vissza nem mehet. Ez volt a mi törekvésünk és igen erőé akciót folytattunk, hogy sikerre vezessen, mert az volt az álláspontunk, hogy ez érdekében van a nemzetnek, ez egyetemes nemzeti érdek. Ez nem sikerült, az akkori kormány és az akkori törvényhozás akarata ellenkezően érvényesült. Mindezt csak azért hozom fel, hogy ezeknek az egyetemeknek létesítését és kiépítését nem szabad és nem lehet — legalábbis a történelmi tényekkel ellenkező '— Klebelsberg volt kultuszminiszter könnyelműségének számlájára írni. Ugyancsak bátor vagyok pár szóval kitérni a (külföldi kollégiumok és külföldi stipendiumok kérdésére is. Azt gondolom, hogy itt sem látja mindenki teljesen objektiven a helyzetet. Ezek a bizonyos külföldi kollégiumok, maguk az épületek, az én legjobb tudomásom szerint aránylag nem magas összegek által voltak annak idején megszerezhetők. (Gróf Széchenyi Aladár: Óriási összegekbe kerültek!) Nekem ez az információm, az is tény és lelkiismeretes tudomásomon nyugvó tény, hogy itt különös luxoriózus élet nem folyik. Hogy a mostani rendkívüli időkre tekintettel ezek már most ex post túlméretezetteknek látszanak, az egészen bizonyos. Már most megfelelő százalékos törlések történtek. Hogy nem volt reájuk szükség, azt gondolom, .az talán túlszigorú megállapítás, hiszen az ott végzettek jelentős része már a magyar tudományosság elismert apostola. Közülök már többen egyetemi tanszéket nyertek. Most a törekvés az, legalább az Országos ösztöndíj Tanácsnak az a törekvése, hogy ezeket az intézményeket jobb időkre lehetőleg átmentse. Ezek tudniillik a nagy, ha jól tudom, 50%-ig menő redukció folytán részben üresen állanak. Panziószerű rendszerrel, külföldi tudományos intézmények által történő beutalásokkal, egyes lakrészeknek bérbeadásával, például a római intézet egyik lakrészének a vatikáni követség céljaira való bérbeadásával, véljük ezeket az intézményeket a jobb jövőre átmenteni. Vagyok bátor kiemelni, hogy ezeknek nem csupán tanulmányi szempontbóL van jelentő s egük, hanem igen nagy jelentőségük van nemzeti szempontból is. A mi fiaink odakinn olyan értékes kapcsolatokat létesítenek külföldi tudományos körökkel, .amelyeknek kedvező hatása máris mutatkozik. Mindezeket azért voltam bátor itt pár szóval elmondani, mert úgy

1 vélem, hogy ez talán más színbe fogja állítani azt a munkálkodást, amelyet Klelbelsberg Ő exeellenciája annakidején kifejtett és amelyet igen nagy odaadással, buzgalommal folytat most a minisztérium egyetemi ügyosztálya Szily Kálmán ő méltóságának vezetésével. A másik a Wekerle pénzügyminiszter működésére vonatkozó, felfogásom szerint talán szintén túlerős kritika, amellyel szemben csak pár szóval vagyok bátor utalni arra, hogy a világnak nincs talán egyetlenegy pénzügyminisztere sem, aki a mai rendkívüli nehéz helyzetben programmját keresztül tudta volna vinni. Nincsen egyetlenegy sem, akinek törekvéseit ez. a szörnyű világförgeteg fel nem borította volna. Mélyen t. Felsőház! Ez az, amit a múltra vonatkozólag akartam elmondani. Ami már most a jövendőt illeti, itt kétségkívül sürgős feladat ennek a válságnak megoldása. Erre vonatkozólag a legkülönbözőbb eszközöket hall juk emlegetni, sokszor tendenciózusan. Ilyen a legerősebben hangoztatott, szinte csodaszernek, varázsszennek emlegetett eszköz volna az a bizonyos rendszerváltozás. Rendszerváltozást mi már megértünk, amennyiben Tisza István kormányzatát annakidején az úgynevezett nagy nemzeti kormányzat váltotta fel. Ha visszagondolunk erre, mindnyájunknak meg kell r állapítanunk, hogy ez a kormányzat a hozzája fűzött reményeket nemi váltotta be a legtávolabbról sem. A másik rendszerváltozás volt, amely 1918 őszén következett be: a Károlyi Mihály kormánya, erről azonban legjobb nem beszélni; (Úgy van! Ügy van!) ez a kommunizmusba fulladt bele. Ezt csak arra hozom fel, hogy azt a bizonyos rendszerváltozást csodaszernek minősíteni még sem lehet. A másik, amivel igen sűrűen találkozunk manapság, amit szintén csodaszernek szoktak emlegetni, az általános titkos választójog, az, hogy ezt sürgősen be kell hoznunk, annak alapján választást elrendelnünk és az ország meg lesz mentve. Bátor vagyok kifejteni, én azt gondolom, hogy igenis először is az a bizonyos választójog, ha az ember komolyan meggondolja, nemi is jog, hanem kötelesség, aminthogy minden közjog végső elemzésben nem jog, hanem kötelesség. (Úgy van! Ügy van!) Ugy, hogy a kérdést nem is így tenném fel, hogy kinek adjunk választójogot, (Egy hang jobbfelől: Kitől vegyük el!) — talán nem is így, — hanem úgy, hogy kire rójjuk azt a súlyos kötelességet, amelyet a választói kötelesség jelent. Mert ez azt jelenti, hogy aki a szavazatot leadja, az birjon azzal az etikai és értelmi erővel, amely a köz érdekének átértésére szükséges. (Ügy van! Ügy van!) Ez így van elméletileg és gyakorlatilag, úgyhogy még a választójog legszélsőbb követelését sem fedi a szó, hogy úgy mondjam, grammatikai értelmében «általánosnak» kívánni. — bizonyos cenztust ők is kénytelenek elismerni, mert hiszen a gyermekeknek, őrülteknek senki normális agyvelővel ezt a jogot megadni nem akarja. Voltaképpen tehát odlakoncentrálódik a vita, hogy mi legyen az a cenzus. Itt kell azután rendkívül óvatosnak lenni, mert igaza volt a nagy Tisza Istvánnak, amikor azt mondotta, hogy a választójogot lehet megadni, vagy meg nem adni, de ha egyszer megadtuk, azt többé attól, akinek az meg van adva, viszszavenni nem lehet. Éppen azért a legnagyobb óvatossággal kell ebben a vonatkozásban eljárni. Hogy a mai idők erre nem alkalmasak, az én előttem egészen kétségtelen. (Ügy van! Ügy van!) Ez volna az a csodaszer, amelyet emlegetni szoktak, mint a válság megoldásának legbiztosabb eszközét. En_ azt gondolom, hogy sem az egyik, sem a másik úton a válság megoldva nem lesz. A válság megoldásának egy útja van. Ez az egy út: a becsületes, kitartó, verejtékes munkának az útja. Ehhez pedig biztosítani kell egyet: a munka jövedelmezőségét, vagyis azt, hogy a munka ne menjen hiába. Ha ez biztosítva van, igenis, meg fog indulni az a bizonyos termelŐmumka, amely ezt a nemzetet egyedül fogja a válságból kivezetni. Hogy miképpen lehet ezt biztosítani, két12*