Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-6

70 Az országgyűlés felsőházának 6. ülése ségkívül ez a punctum saliens Azt hiszem, hogy mi az adott helyzetben alig tehetünk mást, minthogy rálépünk arra az útra, amelyre a német birodalom a keleti tartományokban már rálépett, nevezetesen, amint annakidején, amikor a mi pénzünk értéke kezdett megfogyatkozni, rálépett elsősoriban a bírói gyakorlatunk, később maga a törvénythozás is a valorizáció gondolatára, éppúgy most rá kell lépnünk, — minthogy éppen a fordítottja történik — a devalorizáció gondolatára. Bocsánatot kérek, lehetetlen, hogy az az ember, aki pénzt kapott kölcsön, amikor 1000 pengő volt egy hold föld ára, számszerűleg ugyanannyi pengőt fizessen vissza most, amikor 500 pengő egy hold föld ára, (Ügy van! Ügy van!) mert akkor nem azt az értéket fizeti vissza az adós, amit kapott, hanem annak éppen a kétszeresét. Ez szükségkép anyagi romlását idézi elő. Nem szólok most az abnormisan magas kamatokról, amelyek nemcsak számszerűen magasak, hanem igenis magasak akkor is, ha azt nézem, hogy mit kell kitermelni, hogy ezek a kamatok előállíttassanak. (Ügy van! Ügy van!) így egy olyan horrens kamat áll elő, hogy igaza van ismét Back Bernát ő méltóságának, aki pénzügyi szakember, hogy voltaképpen a tőke egyrésze a kifizetett kamatokkal már is törlesztve van, tehát semmiféle sérelem senkin nem esik, ha azt mondjuk, hogy igenis országosan 10%-kai kevesebb a visszafizetendő összeg, és a német Landstellenek megfelelő valami intézmény megvizsgálja azt, hogy valamely gazdaság speciális helyzete nem kíván-e még nagyobb csökkentést, és ezekben az eseteikben le kell menni ha kell 50%-ig, nem mondom, hogy 75%-ig, mint tudtommal Románia tette, de le kell menni. Mert ha ez az állapot marad, akkor a magyar mezőgazdaság, amelyről 'Széchenyi ő méltósága tavasszal mondotta, hogy máris igen nehéz helyzetben van, — a felemelkedés reménysége nélkül össze fog omlani. (Ügy van! Ügy van!) Ezért mondom, hogy nekünk rá kell lépnünk. és pedig igen sürgősen, a német birodalom által már akceptált arra az irányra, amelyről az imént szóltam, és ezen f az úton még megmenthető a magyar mezőgazdaság. (Gróf Széchenyi Aladár: Kényszeregyesség!) Igen, ez voltaképpen nem más, mint kényszeregyesség, általános, mindenkire kiterjedő kényszeregyesség ex lege; a hitelezők úgyis megkapták a kamatban már a pénzüket. Mert, bocsánatot kérek, tökéletesen úgy van, hogy a magángazdaság talpraállítása nélkül az államgazdaságot talpraállítani sohasem lehet. (Ügy van! Ügy van!) Ez csak fikció, átmeneti látszat, de nemi komoly eredmény. Komoly eredmény

1 csak úgy lehet, ' ha egyidejűleg, nem utána, hanem egyidejűleg a magyar magángazdaságot is talnraállítiuk. (Kende Zsigmond: Ez az igaz beszéd!) Ehhez vagyok bátor még azt hozzáfűzni, hogy egyrészt adóemeléssel, másrészt fizetésleszállítással tartós eredményt elérni egyáltalán nemi lehet. (Ügy van! Ügy van! — Kende Zsigmond: Ezt jó a kormány figyelmébe ajánlani!) Efféle csak egyetlenegy szempontból érthető: a külföld meggyőzése szempontjából; tisztán azért, hogy a külföld lássa, hogy mi megteszünk mindent, erőinket megfeszítjük a lehetőség határán túl is. hogy fizessünk. (Ügy van! Ügy van!) és ezzel nemzetközi becsületünket megtartsuk. Ez az a szempont, amelyből ily lépés érthető. (Ügy van! Ügy van!) A válságon át fogunk mi lábalni, ez, igénytelen felfogálsom szerint, egészen kétségtelen. (Kende Zsigmond: Adja Isten!) Aki ismerj ennek a nemzetnek értékeit, aki ismeri 1931. évi december hó 16-án, szerdán. ennek a nemzetnek a múltját, az előtt egy percig sem lehet, kétséges, hogy mi a válságon átlábalunk. Á tatárjárást kibírtuk, a török hódoltságot kibírtuk, az Ausztriával való kapcsolat idején (Egy hang a középen: Kibírtuk! — Derültség.) évszázadokon át küzdöttünk nemzeti létünkért és azt meg is mentettük. At fogjuk lábalni ezt a gazdasági válságot is (Kende Zsigmond: Boldog idők voltak azok!) és akkor következik a jobb jövő. Es itt, azt hiszem, első teendő^ lészen az, amire Wekerle ő excellenciája már rámutatott tavasszal, amikor a földteherrendezési javaslat tárgyaltatott, amikor kiemelte egy helyes birtokpolitika szükségességét. Nincs könnyebb, mint megállapítani, hogy Magyarországon sok a nagybirtok, hogy Magyarországon sok a kötött birtok. Ezt

; minden gyerek tudja, aki valaha statisztikával foglalkozott De bocsánatot kérek, a probléma nem ez, hanem a probléma az, hogy mikor áll be annak az ideje, hogy ehhez az igen nagy kérdéshez hozzá szabad nyúlni, és ha elérkezett ennek az ideje, akkor vájjon meg tudjuk-e előbb teremteni azt az osztályt, amelyiknek kezébe a földet nyugodtan odaadhatjuk (Ügy van! Ügy van!) és elő tudjuk-e teremteni azt a tőkét, amely ehhez szükséges. (Kende Zsigmond: Ne csináljunk még egy földreformot!) Ne csináljunk még egy második földosztást, Nagyatádi-félét, (Ügy van! Ügy van! jobb felől.) mert ezzel sokkal többet ártottunk, mint használtunk. (Ügy van! Ügy van! jobbfeloi.) Pszichológiai szempontból, politikai szempontból lehet ezt igazolni, de hogy komoly eredményekkel nem járt, minden objektív ember előtt világos. (Kende Zsigmond: Ellenkezőjét érte el.) Ellenkezőjét érte el. A gazdálkodáshoz ugyanis nemcsak föld kell. hanem hozzáértés és tőke is kell hozzá. Éppen ezért vagyok bátor itt újból kiemelni azt, amit már költségvetési beszédemben is voltam bátor hangsúlyozni, hogy az egész mezőgazdasági oktatás minálunk sürgősen átszervezendő az elemi ioktatástól fel az egyetemekig és pedig az egyetemei illetőleg megteremtendő az egyetemi mezőgazdasági fakultás, amely, sajnos, máig sincsen meg. Szinte hihetetlen, hogy ebben az agrárállamban nincsen meg, de tényleg így van. A mezőgazdasági szakoktatásra rendelt intézményeket az elemitől kezdve fel egészen az egyetemig, egységesen egy minisztériumban kell összpontosítani. Mert a mai állapot, hogy fele itt van, fele ott, lehetetlen, hogy jó legyen. Az én igénytelen felfogásom szerint a kultuszminiszter úr fennhatósága alá rendelendők ezek az intézmények, de végtére a felett lehet vitatkozni, hogy a földmíyelésügyi miniszter vagy a kultuszminiszter alá rendeltessenek-e ezek. De hogy a mai állapot, amely szerint két minilszter alatt vannak ezek az intézmények, tarthatatlan, az egészen bizonyos és azt hiszem, ebben mindannyian egyetértünk. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Mondom, a felett lehet azután vitatkozni, hogy hová tartozzanak ezek az intézmények. A másik, lamit a magam részéről a jobb jövő megállapításához igen jelentősnek gondolok, a decentralizáció' kérdése. Nevezetesen el kell vinni Budapestről a (közigazgatásból mindazt, ami elvihető. Sajnos, éppen ennek ellenkezőjét láttuk a legutóbb is a kerületi rendőrkapitányságok megszüntetésében és^ ezeknek az ügyeknek Budapestre centralizálásában. Elismerem, tiszteletreméltó takarékossági szem-