Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-6

62 Az országgyűlés felsőházának 6. ülése fedezetet, éspedig vagy a kincstár által nyújtott előlegek, vagy az üzemek által közvetlenül felvett rövidlejáratú kölcsönök, vagy pedig a két költségvetésen kívülálló külön alaptól, az általános beruházási alaptól és az üzemek külön beruházási alapjától.» Méltóztassék megengedni, hogy ezzel kapcsolatban rámutassak úgy is. mint a Felsőház pénzügyi bizottságának előadója, egyes szemelvényekre régibb jelentéseiből ugyancsak a Felsőház pénzügyi bizottságának, amelyekben — frappánsan méltóztatik majd megállapítani — csaknem szórói-szóra ugyanazok az észrevételek, ugyanazok a kifogások, ugyanazok, az aggályok fejeztetnek ki, amelyek a népszövetségi jelentésben foglaltatnak. Amikor a Felsőháznak legelőször volt alkalma a háborús évek és a háborút követő három normális — értem ez alatt a pénzügyi konszolidációt követő — évnek zárószámadásaival és a számszék ide vonatkozó jelentéseivel foglalkozni, akkor egy igen terjedelmes jelentésben amely itt van a kezemben, 1928. december 12-én, tehát három esztendőnél régebben — nem utólagos prófécia! — kelt 319. számú jelentésben a következők foglaltatnak (olvassa):. «A pénzügyi bizottság .... az állami pénzügyek egyensúlyának helyreállítását követő, bent tárgyalt három költségvetési év zárszámadásaiból .... a legfontosabbnak látszó következtetéseket az alábbiakban foglalja össze: a) A három költségvetési év zárszámadása, mégpedig fokozódó mértékben, azt mutatja, hogy egyfelől a tényleges bevételi eredmények, és önként értetődőleg még nagyobb mértékben az előírások, de másfelől az utóbbi két évben a kiadások is tetemesen meghaladják a költségvetési előirányzatokat.» Erre egy táblázat van csatolva számokkal, hogy ez milyen rengeteg mértékben történt. «Ez a helyzet» — folytatja a pénzügyibizottság jelentése — «még eltekintve a költségvetési jog alkotmányos szempontjaitól is, tehát pusztán pénzügyi és gazdasági látószögből nézve is, aggályos.» «Az államgazdálkodásnak» — csak szemelvényeket olvasok •—• «nem célja tőkék gyűjtése, hanem a folyó szükségleteknek, bárha megfelelő bőségű tartalékokkal és óvatossággal való kielégítése. Ha tehát a bevételek lényegesen túlterjednek az így megállapított mértéken, akkor arra kell következtetni, hogy az állampolgároknak közszolgáltatások címén történő igénybevétele a szükséges mértéket meghaladja.» Ez egyike azoknak a nagy pénzügypolitikai hibáknak, amelyek elkövettettek. Nem akarok a részletekbe menni, de van itt egy rendkívül súlyos megállapítás, az, (olvassa): «hogy a közszolgáltatások mértékét az ország közgazdaságának érdekében, de helyes államgazdasági szempontból is olyan módon kellene csökkenteni, hogy lényegesen közelebb hozza a bevételeket a kiadási előirányzathoz.» Ez az első konklúzió. A második konklúzió igen határozott kifogásemelés a virementjognak, szemben a régebbi uzussal, törvényes gyakorlattal, 1925 óta való megváltoztatása ellen. Ez röviden összefoglalva, — mint méltóztatnak tudni — a következő: Azelőtt a költségvetési törvényben taxatíve megvolt állapítva címek, fejezetek szerint, hogy miféle hitelátrubázásoknak van helye, 1925 óta lényegében — nem akarom a törvényszöveget felolvasni — ennek helyébe az az intézkedés lépett: hogy minden hitelátruházás megcsinálható, amelyre a költségvetés kereteinek betartása végett szükség van — ez a formula — s amelyet a minisztertanács a pénzügyminiszter jóváha- • 1931. évi december hó 16-án, szerdán. gyásával elhatároz. Ez azt jelenti, mintha egy globális összegben állapítaná meg az országgyűlés az egész költségvetést és azután azt mondaná a minisztériumnak: méltóztassék ebből gazdálkodni, úgy, ahogy jólesik. Ez alkotmányjogilag kifogás alá esik, ez pénzügyileg kifogás alá esik és mindenképpen aggályos. A Felsőház pénzügyi bizottsága 1928 óta — amely időpontban ez a jelentés kelt — minden egyes alkalommal, amikor budget, vagy zárszámadás került eléje, ezt az álláspontját megismételte, természetesen nem úgy, hogy azonnal követeli ennek megváltoztatását, hanem azzal, hogy a kormány^ kezdeményezze ennek fokozato.3 megszüntetését. Rá kell mutatnom azonban egy momentumra — igazságosnak kell lenni — arra t. i., hogy politikai szempontból a dolog távolról sem volt olyan súlyos, mint amilyen alkotmányjogi és pénzügyi szempontból. Nevezetesen megállapítást nyert, hogy valami tág körben való hibák a virement-joggal az előző kormány idejében nem történtek, de sőt arra hivatkoztak, hogy gyakorlatilag nagyobb garancia ez az új, bárha alkotmányos felfogás szerint kifogás alá eső metódus. Mert míg a régebbi virement jog gyakorlását az egyes szakminiszter a maga tárcájára nézve saját hatáskörében eszközölhette, addig most a minisztertanácsnak és a pénzügyminiszternek van beleszólása minden virement-ba. Erre az volt a válasza a pénzügyi bizottságnak, hogy méltóztassék a két szisztéma előnyeit egyesíteni. A virement tárgyai legyenek taxative felsorolva a törvényben, viszont az igénybevétel csupán a minisztertanács és a pénzügyminiszter hozzájárulásával történhessék. Végül — és ez a legfrappánsabb — a harmadik konklúzió a Felsőház pénzügyi bizottságának jelentéséből, amely azóta szintén minden lehető alkalommal megismételtetett, a következő: A háború befejezése óta folytatott állami gazdálkodásban négy úgynevezett alap létesíttetett, amelyek úgy terjedelmüknél fogva, mint egyéb körülményekre való tekintettel külön figyelmet érdemelnek. Ezek a vagy on váltságalap, az üzemi beruházások alapja, az 1925. évi IX. te. 9. §-ának alapján létesített alap és az úgynevezett hasznos beruházások alapja. (Olvassa): «Mindezeknek az alapoknak közös jellemvonása az úgynevezett «alapszerü kezelés», vagyis az a kezelési mód, hogy az alapokból felhasználásra kerülő összegek visszafolytuk után a vonatkozó alap javára újból bevételezendő^ és ismételten rendelkezésre állanak, hogy továbbá a különböző alapok bevételei és kiadásai az állami költségvetéstől elkülönítve tartatnak nyilván. Törvényszerűség szempontjából ez», — figyelemmel a budgettörvényekben foglalt rendelkezésekre — «kifogás tárgyát nem alkothatja, de a kötségvetés áttekinthetőségének rovására megy és ezért a pénzügyi bizottság annak a felfogásának ad kifejezést,^ hogy az itt említett alapszerű kezelést legalább is fokozatosan meg kellene szüntetni és az idevonatkozó állami gazdálkodást a költségvetés keretébe kellene beilleszteni.» Ugyanaz, amit majdnem ugyanazokkal a szavakkal a genfi bizottság mond és amire vonatkozólag a miniszterelnök úr a népszövetségi jelentésbe^ beiktatott kormán yprogrammjában szándékát és kötelező igéretét ki is jelentette. Ezekben voltam bátor ismertetni a Népszövetség jelentéséből azokat az analógiákat, amelyek tanulságosak számunkra, talán abban