Felsőházi napló, 1927. VI. kötet • 1930. november 21. - 1931. június 6.

Ülésnapok - 1927-97

Az országgyűlés felsőházának 97. ülése 1 ron ezek mellett a legelők mellett utazik, már , június közepe táján szomorú képet mutatnak, | mert olyan kiélt és kopár az a legelő, hogy inkább koplalónak, mint legelőnek lehetne mondani. Itt bátor vagyok a miniszter úr figyelmét felhívni arra, hogy különösen olyan helyen, ahol olyan társulati közlegelők és községi legelők vannak, amelyek folyók mentén fekszenek, kötelezővé kellene tenni, hogy azoknak legalább egy részét öntözzék- Mivel azonban ezek mind kisemberek tulajdonában vannak, akiknek nincs pénzük arra, hogy a szükséges berendezéseket létesítsék, kamatmentes kölcsönnel kellene őket segélyezni és így példát kellene mutatni. Nekem meggyőződésem, hogy ha ezt kötelezővé tesszük, azok az emberek hálásak lesznek és az Alföldön az állattenyésztés óriási mértékben fel fog lendülni. Sajnálattal kell még azt is megállapítanom, hogy a földmívelésügyi költségvetésben a csemeték és fák nevelésére fordított összeg 70.000 pengővel csökken a jövő évben. József főherceg ő királyi fensége tegnap foglalkozott ezzel a kérdéssel; én csak arra vagyok bátor felhívni a miniszter úr ő nagyméltóságának figyelmét, — mivel erre fel is kérettem a békésmegyei méhészegyesület által — hogy amidőn ilyen csemetéket méltóztatik kiosztani, ezek között a csemeték és fák között legyenek olyan növények is, amelyeknek virágaiból a méhek mézet gyűjthetnek. Mert ma az Alföldön tarló virágot már nem is termelnek. Ezzel többnyire kisemberek foglalkoznak; a méhészet az embereket türelemre inti, szorgalmas munkájuk esetleg rájuk is átragad. Kérem a kereskedelemügyi miniszter urat, hogy ezeknek a méhészeknek és a méhészegyesületekben tömörült embereknek — hiszen ezek majdnem mind kisemberek — ne a belföldi cukoráron adjon cukrot téli takarmányul, hanem exportcukor-áron, megfelelő ellenőrzés mellett. A költségvetést egyébként elfogadom. (Helyeslés és éljenzés.) Elnök: A jelentkezés sorrendjében szólásra következik dr. Széli Gyula felsőházi tag úr ő méltósága. Széli Gyula: Nagyméltóságú Elnök Űr! Mélyen t. Felsőház! Szeberényi és Wolkenberg felsőházi tag urak csendes polémiát folytattak egymás között abban a kérdésben, hogy a klasszikus oktatás, vagy pedig a modern oktatás üdvösebb-e, célravezetőbb-e. Természetes dolog, hogy ezt a kérdést mindkettőjük megnyugtatására eldönteni aligha lehet. Én magam azt hiszem, hogy Magyarországon a klasszikus oktatást mellőzni, vagy lekicsinyelni nem lehet. Magyarország a klasszikus oktatás tekintetében úgyszólván valamennyi kultúrállamot megelőzte, mindig előljárt az első sorban és ha kultúrfölényről beszélünk és ha a külfölddel szemben a kultúrfölényt me«* akarjuk őrizni, akkor Magyarországon a klasszikus oktatást és a klasszikus nyelvek tanítását mellőzni nem lehet. Nem azt értem én ezalatt, hogy a modern nyelvek oktatását mellőzzük; természetes dolog, hogy különösen a mai világkonstellációban erre is feltétlenül óriási szükség van, de csak karöltve a klasszikus oktatással együtt. Hogy példát idézzek erre, hivatkozom a következő kis esetre. Amikor az 1920. év folyamán az úgynevezett külföldi diákcsereakciók megindultak, egy igen kis diákcsapat, — egyetemi polgárok,—vonult ki Svájcba ilyen csereakcióra. Genfben ezek közül négyen-öten az egyik odavaló kiváló teológiai professzor vendégszeretetét élvezték. Ennek egyik leánya másodéves filozofa volt, latin-görög nyelvet tanult. FELSŐHÁZI NAPLÓ. VI. 931. évi május hó 28-án, csütörtökön. 147 Társalgás közben bejön a kis filozofa, kezében egy könyvvel, s azt bosszúsan leteszi az egyik sarokba. Az egyik budapesti Pázmány Péter tudományegyetemi jogász azt kérdezi tője: «Ugyan mondja meg, kedves kisasszony, miért haragszik erre az ártatlan könyvre?» — «Ugyan hagyja el! Nézze kérem, Horatiust kellene lefordítanom, de olyan csodálatosan nehéz nyelven ír ez a Horatius, hogv megakadok és képtelen vagyok továbbmenni.» — Erre azt mondja neki az a jogász: «Ugyan kérem, hiszen Horatius úgyszólván a legkönnyebb latin auctorok közé tartozik.» — «Ugyan ne mondja, fordítsa le!» — s kezébe nyomja neki a könyvet. Ez a jogász le is fordítja a filozofának Horatius kívánt versét, kommentárokkal is kíséri s meg is magyarázza, milyen alkalomra, milyen célzattal írta Horatius ezt az ódáját, miféle különlegességek vannak a nyelvkincs tekintetében Horatiusnak ebben az ódájában; mondom,lefordítja és kommentárokkal kíséri francia nyelven. Akkor megkéri a kis bölcsészettanhallgató: «Legyen szíves, fordítsa le nekem ezt a másik Horatius-verset is.» — Azt is megteszi neki; rögtönözve azonnal fordítja francia nyelvre. Mindezt az apa, a teológia professzora a sarokban hallgatja nagy fóliánsok közé temetkezve. A társalgás után később a kis jogász odamegy az öreg professzor úrhoz is és kérdezi tőle: «Mivel foglalkozik, professzor úr, kérem?» — «Hagyna el, öcsém, majd úgy jártam, mint a leányom Horatius-szal. Egy középkori egyházi írónak eredeti görög kézirata van nálam, ebből kellene szemelvényeket csinálnom és fordítanom; megakadtam és nem tudom olvasni, olyan csodálatos rövidítések vannak benne, hogy rajtam alighanem már kifog.» Erre azt mondja a kis jogász:'' «Ha megengedi, kedves professzor úr, majd megpróbálom én, nekem talán jobb a szemem.» — Megjegyzem, hogy ez a jogász néhai Király János nagynevű profeszszornak volt a tanítványa, aki két esztendeig foglalkozott az ő szemináriumában középkori latin, görög és német eredeti kéziratok fordításával, s így teljesen otthonos volt ebben. Le is fordítja az eredeti görög kézírást, fennakadás nélkül olvassa a görög szöveget s rögtön franciára is fordítja. Erre azt mondja a hírneves teológiai professzor: «Mondja már meg nekem, öcsém, miféle csodaország lehet az a Magyarország, milyen fokon állhat annak középiskolai oktatása, ha ott egy jogász, egyetemi hallgató a classica pihilológiában ilyen jártasságot tanúsít, hogy leányomnak, a II. éves bölcsésznek Horatiust fordítja, és olyan kommentárokkal kíséri, amelyek nálunk bármely egyetemi tanárnak díszére válnának, s engem, az öreg professzort is megszégyenít, mert nekem görögből fordít és tart csaknem disszertációt, amiért én csak köszönetemet fejezem ki.» Ez a kultúrfölény! így szereznek a magyar ifjak megbecsülést a magyar tudományosságnak, így szereznek barátokat a magyar egyetemeknek. De ez példa arra vonatkozólag is, hogy a klasszikus nyelvek tanítása révén a külfölddel szemben milyen eredményt tudunk felmutatni és hogyan lehet külföldön barátokat szerezni közvetlen érintkezés útján. Azért tehát ne vitatkozzunk mi azon, hogy a klasszikus nyelvek tanítása helyes-e, vagy nem helyes, mert feltétlenül helyes, ha megfelelő pedagógiai érzékkel és szeretettel tanítják azokat a klasszikus tudományokat és azoknak óriási hatása van minden tekintetben. Ami a szőnyegen forgó kérdést, a költségvetést illeti, azon végigvonul a takarékosság 23