Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-85

328 Az országgyűlés felsőházának 85. ülése 1930. évi június hó 27-én, pénteken. pálni ajánlások, nevek, befolyások hatása alól; nem fejlődött ki az autonómiája még annyira, hogy önmaga elé ki tudná tűzni azokat a valóban társadalmilag is. megfogandó és támogatandó célokat, amelyek a nemzet érdekeivel azonosak és nem csip-csup, apró, sokszor egyéni hiúságokkal, helyi lokálpatriotizmusokkal átszőtt és alátámasztott célok, hanem a nemzet egyetemességét érintő dolgok. Ha a társadalom maga nem fejlődik fel magától erre a színvonalra, akkor ezt iá felfejlődési folyamatot^ elő kell majd segítenünk a közjótékonyság társadalmi területének valami rendezésével, valami olyan rendezésével, amely legalább az alapelveket, az alapirányokat megszabja és a legnagyobb nyilvánosság, a kormány és a törvényhozás nagy nyilvánosságának felügyelete alá helyezi. Meg vagyok győződve, hogy ebből a szegénynek mondott és valóban szegény társadalomból évenként milliárdok mennek, szivattyúztatnak ki, tehát olyan összegek, amelyek megközelítik az állami és egyéb közjogi közületi testületek költségvetését, óriási összegek szivattyúztatnak ki a nélkül, hogy valami gondoskodás történnék a felől, hogy ezek a nagy összegek, ha nem mennek is milliárdokra, de ezek a százmilliók a valóban nagy nemzeti célok szolgálatába úgy állíttassanak, hogy ez a garasokból összetevődő aranyzuhatag olyan kerekeket forgasson, amely kerekek a nemzet malmait hajtják, a nemzet gabonáját őrlik, és nem egyéb, csip-csup kis érdekek gabonáját. (Helyeslés jobbfelőL) T. Felsőház! Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy a saját lovamról cigánymódra beszéljek^ rendkívül hosszú ideig, ennek következtében átnyergelek most az egyik paripáról a másikra, a szociálpolitikai paripára. (Halljuk! Halljuk!) Ez a szociálpolitika nagyon nehezen halad előre ebben az országban. A magyar társadalom belső, — majdnem azt mondhatnám — lelkiségét viszgálva, amint hogy én cselekszem immár évek óta csendben, arra a megdöbbentő megfigyelésre, meggyőződésre jut a szociálpolitikus lélek, hogy valami igen nagy érték kezd meggyengülni a társadalom lelkében. Nem erkölcsi értékekre gondolok én itt most elsősorban, nem akarok én ezeknek prédikátora, védője vagy vádlója lenni, én mint szociálpolitikus nézem a következőt. A társadalom befoglalva az állam keretébe, amelyben kiéli egy magasabbrendű életét a társadalom, értem államjogi, államhatalmi, politikai életét, befoglalva egy gazdasági keretbe, amelyben a nemzet Méli egy szintén magasrendű életét, nevezetesen a gazdasági érvényesülés, tehát a termelés és fogyasztás életét, befoglalva egy kulturális egységbe, amelynek a kereteiben egy szintén magasrendű életet él ki, egy tömegéletet, a közös, nagy erkölcsi és műveltségi értékek birtokba vevésének életét: normális körülmények között az egyed úgy érzi magát e keretek között, mint amely keretek őt fogják, viszik, hordozzák, amelyek neki hátvédet adnak, reájuk lehet támaszkodni, nem fog elesni, nem érzi -magát imbolygó talajon, szilárd a talaj, amelyen áll és a keretben, akár politikai, államhatalmi, gazdasági, kulturális, jogi keretben, tökéletesen megbízhatik. T. Felsőház! Aggodalommal látom azt, hogy elsősorban a háború okán előlépő, vagy inkább helyesebben a béke okán előállt gazdasági helyzet okán ez a biztonsági érzés, ez a roppant nagy érték kezd szétfoszlani a nemzet egyedeiben és amikor itt a t. Felsőház hangot adott különböző szónokai útján aggodalmainak az egyik esetben, hogy mi lesz az ifjúsággaL amely az egyetemekről özönlik ki, ez már ennek a. bizonytalansági érzésnek a bizonyítéka, s amikor arról van szó hogy mi fog történni a munkátlanokkal, ime, itt van a második tünete a bizonytalanságnak, annak, hogy a kéret nem adja többé azt a biztonságot, mint adta valamikor régen, hogy az egyed . úgy érezte, őt gondozza, Őt viszi ez a nagy közösség. Sőt tovább is lehetne menni. Felhangzik mindenuntalan az országgyűlés termében a panasz, hogy meggyengülnek az erkölcsi értékek, mi van a tisztviselők megbízhatóságával, ime» mindenuntalan egy-egy kellemetlen kelevényről pattan le az eddig őt rejtő felületi feszültség és kipattan valami botrány. Ez megint e bizonytalanságnak az illusztrálása, hogy kezd az eiwberekben meginogni az az erőtudat, amely eddig megvolt a nemzeti társadalomban. Engem ez rendkívüli nagy aggodalomba ejt. Most, ha ehhez hozzávesszük még azt, — saját tapasztalásomból beszélhetek, — hogy ezelőtt még két esztendővel csak nekem a népjóléti miniszternek sokkal nagyobb gondot okozott méreteinél és türelmetlen mivoltánál fogva a városi pauperizmus, most másfél, vagy két esztendő óta előtérbe tolult a falu népének pauperizmusa. (Ügy van! Ügy van!) méreteinél, jelentőségénél és sajnos, immár türelmetlenségénél fogva is, úgy feltétlenül foglalkoznia kell a kormány szociálpolitikájának ezekkel a tünetekkel és amíg egyrészt próbálja az államhatalom elhanyatlásának korszakában magát az állami hatalmat közelhozni a nemzethez és vele tökéletesen együtejnre átfésülni, addig másrészt kultúrpolitikát, egészségügyi politikát, gazdasági politikát próbál inaugurálni, hogy a bizonytalanság érzését eltávolítsa a lelkekből. Foglalkozni kell ezzel az óriási, nagynak ígérkező tünettel, a pauperizmussal a városokban és a községekben, tehát az agrárrétegekben és az ipari, a városi rétegekben, mert a politikának, a kormányzásnak ősrégi és mindig bevált alapgondolata végre is az, hogy nem a napi pepecselés az, igazi kormányzás, hanem az előrelátás a problémáknak messze jövőre megfogása és a tennivalók rendszerének is olyan sínekre való ráállítása, amely síneken azután nyugodtan haladhat előre a megoldás felé a probléma és a nemzet élete a boldogabb jövő felé. T. Felsőház! Én tulajdonképpen azért nyitottam ki itt a lelkemet ebben az irányban, mert két momentumra szerettem volna ráirányítás i a t. Felsőház nagyrabecsült figyelmét. Az egyik az, hogy a kormány foglalkozni kíván a pauperizmus, tehát a szegénygondozás kérdésével, nemcsak gazdasági szempontból, amely a megoldás jelentősebbik része, mert nem a szociális Caritas a szegénykérdés megoldása, hanem a gazdasági kérdés a megoldása. Ha a gazdasági élet pezsdül, akkor a szegénység elhanyatlik, a pauperizmus elha nyatlik, ha munkaalkalom van, a panaszok elhalkulnak, ha kenyéradó alkalmak vannak, ha minden kicsi ház és család asztalfiókjában megszegésre készen ott van a kenyér, vagy legalább a megszerzésének lehetősége, abban az esetben nem esik könny, különösen pedig nem gyűlik be az elkeseredés könnye a szemekbe az ilyen vidéken. (Úgy van!) Gazdaságpolitika kell tehát, és én gazdasági minisztertársaimat mindig ebiben az irányban szoktam a minisztertanácsok alkal-