Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-83

282 Az országgyűlés felsőházának 83. ül propagálói. Tapasztalatból tudom, hogy egyikmásik helyen igen szép sikereket értünk el. Annak ellenére, hogy az illető ország minden módon, minden eszközzel dolgozik a külföldi borimport ellen, a kocsmárosok mégis kénytelenek magyar bort tartani, mert a magyar pincében az van és nagy konkurrenciát csinál nekik, ha ők is nem mérnek magyar bort. Ezekre a pincékre tehát, mint a propaganda eszközeire szőlőgazdaságunknak elsősorban és feltétlenül szüksége van. Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy az áldozatok húsba vághatnának. Az áldozatoknak is meg kell, hogy legyen a 'maguk határa, és ha úgy volna, hogy akkora áldozatokat kell hozni ezekért a borpincékert, hogy az ellenérték ezekkel nincsen arányban és egyensúlyban, akkor természetesen revízió alá kell vonni ezt a kérdést. Főleg azért sajnálom, hogy a földmívelésügyi miniszter úr ő nagyméltósága nincsen je

: len. mert arra akarom felhívni a figyelmét, hogy igenis helyesen állapították meg már az előttem szólottak, hogy ezekben a külföldi borpincékben a. magyar bor ára 'helytelenül van megszabva. A borárak szerintem is túlmagamk. Lehetetlen az, ihogy a legolcsóbb bor is 4 sclhillingbe kerüljön Ausztriában, amely borból nálunk 30—-50 filléres áron bárhol, bármilyen mennyiségben lehet vásárolni, így természetesen nem tudunk elég konkurrenciát csinálni annak a külföldi bornak, nem tudjuk a magyar borokat olyan mértékben megkedveltetni, amilyen mértékben meg lehetne kedveltetni, ha^ a legminimálisabb mértékig mennénk le az árakkal, addig a mértékig, ameddig csak lehet menni, a nélkül, hogy az üzletre ráfizetnénk. A földművelésügyi, miniszter úr ő n agyúiéit óságának: figyelmét felhívom különösein a soproni borokra, főleg a márkát jelentő soproni vörösborra. Ezt a bort az állami borpincékben külföldön mem lehet találni, pedig ezt a bort keresik. A miniszter úr gondoskodjék tehát arról, hogy minden magyar márika képviselve legyen odakünn, tehát a soproni vörösbor-márka is, mert ezzel nagyot lendíthetünk, segíthetünk a pangó soproni szőlőművelésen, a szőlősgazdák súlyos, nehéz helyzetén. T. Felsőház! Megjelöltem azt, hogy két kardinális hibában szenved a költségvetés. Az egyiket letárgyaltam, következnék a kereskedelemügyi tárca költségvetése. Ez is csalódást és általános kritikát váltott ki, és pedig főleg egy szempontból, azért, inert a tárcánál azt látjuk, hogy az .annyira szükséges, az országvitális érdekeit érintő útépítés elhanyagoltatott. Erről is sok szó esett már. A csökkentés olyan nagyfokú, hogy az útépítés ugyanoda fog kerülni, ugyanaz lesz a vége, mint az Alföld erdősítésének, fásításának, ha e téren nem fogunk jobban gondoskodni. Különösen csodálkozom azon, hogy ma, amikor már minden kiadás ellen mindenféle kifogás van, a kormány pont olyan címeknél és tételeknél takarékoskodik, amelyeknél még megvolna a megértés, amelyeknél a nép nemcsak megértené a kiadásokat, nemcsak szükségesnék tartaná azokat, de szívesen is fogadná. Ilyenek a megjelölt földmívelési kiadások és az útépítés is. Az útépítéshez fűződő közgazdasági érdeket nem lehet eléggé hangoztatni. Úthálózatunk ma elégtelen, az utak legnagyobb része nem jó, hanem rossz karban van. A jó úthálózat fogalma megkívánja azt, hogy necsak egy pár fővonalunk legyen, hanem úpfy magán, mint közgazdasági és közigazgatási szempontúé 1930. évi június hó 25-én, szerdán. ból •; a ( mai modern huszadik században megkivánók azt, hogy* minden falu jó úttal legyen az állami úthálózatba bekapcsolva. És mit nem jelentene a nagyobb beruházás az útépítés terén a munkanélküliség enyhítése szempontjából, az talán megint nem szorul magyarázatra. Az "idegenforgalom emelése ma, az automobilizmus korában, jó utak nélkül el sein képzelhető és ami még több, az ország reputációja is megkövetelné, hogy jó

1 utaink legyenek, hogy utainkat jókarba hozzuk s ne érezze, ne lássa az a nyugati ember, aki autójával^, gépkocsijával átlépi a határt, hogy itt kezdődik a kelet. Különösen felhívnám erre a kereskedelemügyi miniszter úr ő nagyméltó«ágának figyelmét, ha itt volna, épen a nyugati határszéllel kapcsolatban; főképen itt kell gondoskodni jó utakról, mert az osztrákok a tőlünk elrabolt részeken máris ellátták és napról-napra javítják az utakat, úgyhogy Burgenlandban úgyszólván minden falun ke resztül szaladnak az autóbuszok és egyéb gépkocsik. Talán a legnagyobb, a legélénkebb vitát provokálta itt a kultusztárca. Ha igazuk is van azoknak, akik egyik-másik tekintetben aránytalannak tartják a kultusztárca kiadásait, ennek oka nem pusztán és egymagában a kultuszminiszter úr ő excellenciája; ő ennek legfeljebb annyiban oka, hogy vannak koncepciói és hogy nagyvonalú kultúrpolitikát inaugurált, de a költségvetéseket a törvényhozás évről-évre megszavazta, megszavazta most az országgyűlés alsóháza. De bárhogy is legyen, az az egy biztos, hogy azoknak a költségeknek és kiadásoknak, amelyekbe eddig a kultusztárca került, legnagyobb része bizonyára meg fogja hozni a maga gyümölcsét. Belátom, hogy a kultuszminiszter úr ő excellenciáját, legalább^ ideiglenesen, nem követhetjük anyagilag az ő nagy koncepcióiban, de ezt- másrészt nagyon is fájlalom, mert szent meggyőződésem az, hogy óoen ő volna hivatva a következő tíz esztendő alatt a magyar kultúra ügyét, a niag-yar kultúrát a fejlődés ideális magaslatára emelni és kifejleszteni. El nem vitatható, hogy a kultuszminiszter úr ő excellenciája minisztersége alatt a kultúráért annyit tett, ámennyit NagyMagyarországon több évtizeden át nem tettek. Ezek objektiv megállapítások minden ellenvéleménnyel szemben, de megengedem, hogy ennek az objektiv megállapításnak nálam egy belső rugója is van. Elárulom, hogy a belső rúgó, amely arra késztet hogy szívesen emeljem ki az elleiitétes véleménnyel szemben a kultuszminiszter urnák érdemeit, működésének sikereit, az, hogy ő az a miniszter, aki a mi szegény varosunk. Sopron városa irányában, amelynek itt a Felsőházban kiküldöttje vagyok, mindig megértéssel volt. Nem mondom, hogy a kormány többi tagjai Sopronról egyáltalában nem tudnak, meg kell azonban mondanom, hogy mi soproniak nem panaszkodhatunk túlságosa a miatt, hogy a kormány túlságosan gondozott volna bennünket, hogy túlságosan igyekezett volna talpraállítani a r hűség városát, azt a várost, amely gazdasági elernyedését legfőképpen hazafias hűségének és kitartásának számlájára írhatja. (Ügy van! Ügy van!) Ami keveset mi soproniak a kormánytól kaptunk, azt a keveset is a legnagyobb részt a kultuszminiszter úr ő excellenciája megértésének, neki köszönhetjük, pedig nem is a mi képviselőnk. Ha Sopront említem, ne méltóztassanak