Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-81

Az országgyűlés felsőházának 81. ülése 1930. évi június hó 23-án, hétfőn. 245 védekezni, mert Íriszen a városokban mégis csak jobban megvannak a higiéna előfeltételei, mint az annyira elhanyagolt magyar falvakban, melyeknek közviszonyairól éppen Széchenyi Aladár ő méltóságától hallottunk a 'múltkor nagyon érdekes és illusztráló kijelentéseket. Az a Programm tehát, amelyet a népjóléti miniszter úr ő excellenciája nálunk Szombathelyen hangoztatott, olyan messzire terjedő és olyan sokat felölelő, hogy arra nem a költségvetésben felvett csekély összeg, hanem talán még az a nagy összeg sem volna elegendő, amelyet nálunknál sokkal gazdagabb és boldogabb ország, Belgium fordít a tuberkulózis elleni védekezésre. Azt olvasom ugyanis • egy szaklapból, hogy a belga függetlenség százéves évfordulója alkalmából a kormány elhatározta, hogy százmillió frankot fordít a tuberkulózis elleni küzdelem céljaira. Az összeget a belga tuberkulózis elleni bizottság rendelkezésére bocsátják, amely összegből új gyógyintézeteket és tüdőbeteggondozókat létesítenek a tüdőbetegek számára és a betegség elleni védekezés szolgálatára. Amikor erről a nagy összegről olvasok, igazán elszorul a szívem, lia ezzel összehasonlítom a mi nyomorúságunkat és szegénységünket. Hiszen a mi- szomorú viszonyaink között még azt is érdeméül kell betudnunk a népjóléti 'miniszter úr ő excellenciájának, hogy ezt az 500.000 pengős tételt, amely már a multévi költségvetésben ugyanebben az összegben szerepelt, nem engedte még tovább is lefaragni, hogy azt a százalékos csökkentést, amelyet, elismerem, gazdasági és pénzügyi okok szükségessé tettek a költségvetés egész vonalán, ennél az egy tételnél 'sikerült neki megállítania, sikerült ennek csökkentését kikerülnie. Mégis arra kérem azonban a népjóléti miniszter úr ő excellenciáját, ne elégedjék meg ezzel a csekély összeggel, hanem harcolj on ki ennél tetemesebb összeget, hiszen az ő szívós energiájával megoldásra juttatott ennél kisebb fontossággal bíró problémákat is. Miután azonban egyelőre ezzel a csekély tétellel kell számolnunk, maradjunk ennek keretében és lássuk, mit lehet ebben a tekintetben tenni. Azt hiszem, azzal már a szakkörök is tisztában vannak, hogy a tuberkulózis elleni védekezés első és legfontosabb feladata a megelőzés; nem annyira a már megbetegedettek és fertőzöttek gyógyítása, mint inkább annak a célnak elérése vagy odatörekvése, hogy az egészséges néprétegek a fertőzéstől megóvassanak, különösen és elsősorban a gyermekek. E mellett természetesen gondoskodnunk kell a fertőzöttek gyógyításáról is, már csak azért is, hogy munkaképességüket visszanyerjék és fertőzésük elvesztésével további ragályra tápot ne adjanak. • Az én szerény nézetem szerint a tuberkulózis elleni védekezésre fordított összegek a legjobb tőkebefektetést alkotják, amelyet az állam tehet, olyan tőkebefektetés, amely a maga kamatát évek múlva egészen biztosan meg fogja hozni. Ha az állam nagyon is szűkmarkúan és szűkkeblűén bánik ezekkel az összegekkel, azt, amit itt megtakarítani vélünk, egészen biztosan ráfizetjük a be fogápolási, kórházi, aggsági biztosítási stb. költségeknél, és _ viszont ha a tuberkulózis elleni védekezés céljaira. nagyobb öisszegeket bocsátunk rendelkezésre, akkor ezt meg fogjuk takarítani a már említett kiadásoknál, amelyek okvetlenül megfelelően csökkenni fognak. Az egyes speciális célokra kivetett különleges adók, úgynevezett céladók rendszere nem szokott nagyon rokonszenves lenni és megengedem, hogy pénzügytechnikai szempontból nem nagyon kívánatosaik. A tuberkulózis elleni védekezésnél azonban én még ebből a szempontból is kivételt tennék és ha van betegápoiáísi pótadó és rokkantellátási pótadó, akkor azt hiszem, hogy alikallmas időben lehetne és keillene kivetni külön a tuberkulózis elleni védekezést szolgáló pótadót is, amely, mint előbb voltam bátor jcílezni, az áilam részéről a legjobb befektetés. Azt az időpontot természetesen, hogy mikor és milyen körülmények között lehetne egy ilyen, pótadót életbeiéptetni, az illető szakköröknek kellene eldönteni, ennek megítélésére nem tartom magamat illetékesnek. Ha tehát egyelőre meg is kell elégednünk ezzel a csekély félmilliós tétellel, legalább arra kell kérnem a népjóléti miniszter úr ő exceiienciáját, hogy ezt az összeget igazán teaj

es egészében és_ kizárólag a. tuberkulózis elleni védekezés céljára fordítsa és ne engedje megtörténni azt, ami már a múltban néhányszor megtörtént, liogy az említett összegből különböző, megengedem, rokoncéira és szintén fontos célra szolgáló kisebb-nagyobb összegeket kihasítsanak. Kérem továbbá arra is, méltóztassák azt a rendszert, amely eddig követtetett és azt hiszem, jóil bevált, a jövőben is fenntartani. Ez tudniillik az, hogy a tuberkulózis elleni védekezés céljait szolgáló egyes intézeteket és intézményeket a helyi egyesületek, heilyi önkormányzati testületek, városok, községek, vármegyék létesítik, azok is tartják fenn, az állam csupán irányitól ag segítőleg, támogatólag nyúl bele és megadja a szükséges ( anyagi eszközöket ott, ahol azok a helyi érdekeltségnél hiányoznak. Ez helyes beosztás, amellyel el lehet érni, hogy a helyi érdekeltségeknél, a helyi közületeknél nemcsak az érdeklődést, hanem mondhatjuk, a szeretetet is felkeltjük ezek iránt az intézményeik iránt, ami kevésbé történnék meg, ha az állam mindent kizárólag a maga hatáskörében akarna megcsinálni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem volnának egyes olyan nagyszabású, nagyfontosságú feladatok ezen a téren, amelyeknek megoldására csupán és egyedül az állam képes. Arra kell továbbá kérnem a népjóléti miniszter úr őexcellenciáját, méltóztassék lehetőleg állandósítani azokat a segélyeket, amelyeket az egyes intézményeknek olyan nagylelkűen rendelkezésére bocsát. Ügy értem ezt, hogy a költségvetésben évről-évre fokozatosan nagyobb összegeket, vagy legalább ugyanazt az összeget állítsa be annak az egy intézménynek javára, ami különben, örömmel konstatálom, a jelen költségvetésben már meglehetősen keresztülvitetett, de a múltban igen gyakran előfordult az az eset, hogy a vidéki egyesület vagy intézmény kénytelen volt évről-évre kérni a kormány támogatását, anyagi segítségét, és sohasem tudhatta, hogy fog-e kapni és mekkora összeget arra a célra. Ez természetesen lehetetlenné tette a rendszeres munkát és nagyobbszabású, távolabbra tekintő Programm kidolgozását. További anomália ezeknek a segélyeknek kiutalása körül fordul elő. Nevezetesen a már egyszer megállapított és a minisztérium részéről megrögzített segélyek kiutalása sokszor olyan késedelmesen történik, hogy az illető egyesület vagy intézmény sokszor a számadási év végéig sem jut annak a segélynek a birtokába. Ennek következtében azután természetesen az egész gazdálkodás megakad. Evvel a részlettel és ilyen részletekkel nem kívánom a mélyen t. Felsőház türelmét igénybe venni; befejezem szavaimat abban a remény-