Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-81

246 Az országgyűlés felsőházának 81. ül ben, hogy a népjóléti miniszter úr ő excellenciája, bár jelenleg nincs szerencsém közöttünk tisztelhetni, mégis kegyes lesz igénytelen észrevételeimet figyelembe venni. Mégegyszer vagyok hátor hangsúlyozni ennek a kérdésnek roppant nagy fontosságát és igen kérem az illetékes kormánytényezőket, méltóztassanak erre a kérdésre jövőben az eddiginél is nagyobb súlyt helyezni és nagyobb dotációval ennek a célnak elérhetését megvalósítani. A költségvetést egyébként elfogadom. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps.) Elnök: Szólásra következik Menyhárth Gáspár ő méltósága, Menyhárth Gáspár: Nagyméltóságú Elnök TTr! Mélyen t. Felsőház! Eredetileg az volt a szándékom, hogyha szóhoz juthatok a mélyen t. Felsőházban, egy kérést intézek .a kultuszminiszter úrhoz és általa az összkormányhoz. A vitában eddig elhangzottak azonban bizonyos termékenyítő hatással valtam rám is, és bizonyos felszólalások, megjegyzések szinte kötelességemmé teszik, mint az egyetemek itt jelenlevő képviselőjének, hogy ezekre az észrevételekre és megjegyzésekre pár szóval kitérjek. Amitkor helyemet ebben a magas Házban ezelőtt egy esztendővel elfoglaltam, akkor éppen a közigazgatási törvényjavaslat volt tárgyalás alatt; egymásután hangzottak el a beszédeik, amelyek legnagyobbrészt bizonyos kritikákat foglaltak magúikban a javaslattal szemben, de amelvek végén a szónokok minidig a javaslat elfogadása mellett nyilatkoztak. Akikor a Ház egy illusztris tagja részéről azt^ a megjegyzést hallottam: mindig kritizáltok és mégis elfogadjátok a javaslatot. A szombati felszólalásia ennek iaz illusztris felsőházi tag úrnak,— nem is kell mondanom, hogy gróf Széchenyi Aladár ő méltósága — ha aggodalmaim lettek volna abban a tekintetben- hogy szabad-e a részletkérdések felett megejtett kritika mellett általánosságban az irány helyeslése mellett a javaslatokat elfogadni, meggyőzött volna engem arról, hogy igenis szabad, mert hiszen ő a részletek tekintetében messzemenő kritikát gyaikorolt, különösen a kultusztárca képviselőjével széniben és végül a költségvetést általánosságban elfogadta. Tette uedig^ ezt nagyon helyesen, mert hiszen a .részletkérdések kritikája nem zárja ki azt, hogy valaki a politika általános iránya tekintetében ne foglaljon el helyeslő álláspontot. Elvégre mindannyian emberek vagyunk, a kormány tagjai is csak azok, ember tökéleteset nem alkothat, ennek következtében a részi étik érdesekben itt-ott lehet eltérés és vita anyagául szolgálható szempont. Legyen szabad azonban, ha már erről említést tettem, megjegyeznem,^ hogy bár helyesléssel kísérte a Ház Ő méltóságának általánosságban tett megjegyzéseit, ebből nem lehet tarra következtetni, hogy a részletekben is egyet értenénk vele. Ázat merném mondani, hogy általános tételei helytállóak, de konkrét alkalmazásukban az általános tételek sántítanak. (Ügy van!) Nem akarok azzial a kérdéssel foglalkozni, amelyre már Szőke Gyula igen t. felsőházi tagtársam nagyon helyesen kitért, tudniillik a vidéknek és a városnak szembeállításával. Véleményem szerint ez seam volt egészen szerencsésen .megválasztott nélda. Elfogadom mindazokat, amiket ő e tekintetben mondott és nem kívánom a mélyen t. Házat ismétlésekkel fárasztani. Nem fogadhatom el azonban a magam részéről helyesnek azt a részkritikát, általános tételének a részletekre való alkalmazását, hogy a kultuszminiszter túllépte a budgettörvény kereteit és olyan kiadásokat teljesített, olyan költekezéseket tett, amelyeket a Ház, az ise 1930. évi június hó 23-án, hétfőn. országgyűlés nem szavazott meg. E tekintetben többek között hivatkozott valami térítőkre, amelyeket a debreceni és a szegedi egyetem aulái számára rendelt meg a kultuszminiszter úr. Ha jól emlékszem, a kultuszminiszter úr államtitkára, Petri Pál szombaton megjelent egyik újságban nyilatkozatot tett már közzé erre vonatkozólag és úgy is áll a dolog, amint ő mondotta. Ezeknek a térítőknek költségeit nem az állam pénztárából fizették ki, ezeket a vállalkozók önként ajánlották fel, az egyetemek építési költségei címén a vállalat a vállalt összegekből félszázalékot, vagy nem tudom, mennyit adott. A kultuszminiszter úr — nagyon helyesen — ezt az önkéntes ajánlatot elfogadta és az állam megterhelése nélkül azokat a költségeket,, amelyeket az államtól nem vár, igyekezik fedezni és igyekezik ebből olyan létesítményeket tenni, amelyek egyfelől az ipart foglalkoztatják, másfelől pedig az egyetem ünnepélyes aktusainál az ünnepélyességet emelni képesek. Nem sérti meg a költségvetést a miniszter azzal, h 3/ cl vállalkozótól felajánlott összeget ilyen célokra fordítja és ezzel nem is tartozik felelősséggel senkinek, hiszen a megszavazott költség keretében történt. Ne méltóztassék azt hinni, hogy ezzel az állam annyiban károsodnék, amennyiben a vállalati Összegbe belekalkulálják a vállalkozók ezt az önkéntes adót. De hiszen a vállalkozó erre nem köteles és előzetesen nem is tudta, hogy őt ilyen költségek fogják terhelni, hanem egy jóindulatú kérés vagy figyelmeztetés, bíztatás alapján ajánlotta fel ezt. Nem fizetteti meg ezt az állammal a kultuszminiszter úr. Nem igaz az sem, hogy ezt megtakaríthattuk volna és a vállalkozók olcsóbb ajánlatot tettek volna, hiszen az ajánlatok ott feküdtek a bizottságok előtt, nagy körültekintéssel választották ki az állam törvényeinek és rendelkezéseinek megfelelő módon a legolcsóbb ajánlatokat, és ha ebből még az ajánlattevő valamit elenged, ezt diffikultálni — szerény véleményem szerint — nem lehet. Egy másik megjegyzést is hallottunk, amely különösen az egyetemeket érinti. Sokszor hallunk beszélni takarékosságról és luxuskiadásokról, különösen a kultusztárcával kapcsolatban. Megvallom őszintén, sohasem tudtam megérteni azt, hogy az országgyűlés figyelmeztesse és utasítsa a kormányt takarékosságra, hiszen az országgyűlésnek feladata megajánlani a költségeket, megszavazni a kiadásokat, amelyekre fordítandók, s ha ezek a kiadások szükségesek az ország érdekében, és ha az erre vonatkozó fedezet előteremthető, akkor az országgyűlés követett el pazarlást, ha olyan luxuscélokra engedett a költségvetésben tételeket fordítani, melyeket ez a szegény ország nem bír el. En azonban azt hiszem, hogy luxust nem is gyakorolt a kultuszminiszter úr sem. A Collegium Hungaricumok létesítése a külföldön, manapság különösen Magyarországnak nemzetközi vonatkozásban Önállósult léte mellett igen elemi szükséglet, igen nagy kívánalom, (Helyeslés a jobboldalon ) hogy a külfölddel, különösen a tudomány révén, ahol leginkább érintkezhetünk, Összeköttetést tartsunk fenn, hogy ifjaink^ külföldre menjenek, külföldön tanuljanak, látókörük szélesbedjék, talán olyan eszközök árán is, amelyeket itthon nekik a kezükbe adni nem tudunk, szélesbítsék, öregbítsék ismereteiket a magyar haza javára, mert hiszen ez lesz az eredmény. Ez igazán nem mehet luxusszámba.