Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-69

Az országgyűlés felsőházának 69. ülése a miniszterelnök úr, hanem az egész magyar kormány, ha ezt a szempontot figyelembe véve, ezért akadályozná meg az esetleg lehető megoldást.» Kötelességemnek tartottam, a magam felelőssége miatt is, mert az egész optánsügyért én vagyok felelős, ezt nyilvánosság elé hozni. Áttérek most negyedik kérdésemre, fejtegetéseim negyedik tételére, a jóvátétel kérdésére. Itt mindenekelőtt fixirozni kívánom a békeszerződésnek a jóvátételre vonatkozó rendelkezéseit. A békeszerződés 163. cikkének harmadik bekezdése megállapítja, hogy a jóvátétel 1921 május elsejétől harminc évre szólhat. A 164. cikkben azután egy egészen homályos rendelkezés van, amelybe valószínűleg bele fogják magyarázni, — egészen biztosan merem állítani, mert annyira homályos, hogy abba mindent bele lehet magyarázni — hogy bizonyos -esetekben továbbra is'szólhat. A 164. cikk ugyanis azt mondja, hogy a jóvátételi bizottság időnként köteles megvizsgálni Magyarország jövedelmi forrásait és teljesítőképességét, a 166. cikk második bekezdése pedig azt mondja, hogy az átruházott javak értéke Magyarország javára írandó és ezt a megszabott tartozásból le kell írni. Voltam bátor már említeni, hogy ezt elajándékozták már a nélkül, hogy velünk közölték volna az összeget. Végül a 174. cikkhez tartozó II. függelék 12. pontjának hatodik bekezdése — ezt jelentőségénél fogva szó szerint idézem — következőképpen-szól (olvassa): «A jóvátételi bizottság oly irányú, oly értelmű utasításokat fog kapni, amelyek szerint köteles lesz különös figyelembe venni: 1. a jelen szerződésben megállapítod határok között lévő magyar terület tényleges közgazdasági és pénzügyi helyzetét, 2. erőforrásainak és fizetőképességének a jelen szerződés rendelkezéseiből folyó csökkenését. Mindaddig, amíg Magyarország helyzete nem változik, a bizottság köteles lesz az említett körül menyeket figyelembe venni Magyarország tar tozásai végösszegének megállapításainál, valamint azoknál a fizetéseknél, amelyekkel az ország tartozását törleszteni köteles». Mármost mi a helyzet e rendelkezések szempontjából? 1943-ig, 20 évre a jóvátétel meg van állapítva. A megállapítás szerint odáig újabb fizetésre Magyarország nem kötelezhető. Maradna tehát még az a folytatólagos tíz év, ha csak — ismétlem — abból a homályos szövegezésből nem vélnek jogot formálni egy hosríszabb időre való megállapításra. Mi következik a békeszerződésnek további tartalmából? Lo gikusan abból, hogy a fizetőképesség, a teljesítőképesség megállapítandó, nem kövétkezhetik más, mint hogy az akkori fizetőképesség a lejárattól számítandó, vagyis attól az időtől fogva számítandó, amikor a régi fizetés lejár. Már pedig lehet-e ma megállapítani, hogy Magyarország 1943 után milyen fizetőképes, milyen teljesítőképes lesz? Ha a'gazdasági viszonyok úgy fognak alakulni és fejlődni, amint fejlődtek a legutóbbi két évben mostanáig, ak

: kor egváltalában nem lesz fizetőképes. (Ügy van! Ügy van!) Ha pedig ma, a mai gsrzdaság: viszonyok között akarják megállapítani Magyarország fizető- és teljesítőképességét, akkor azt hiszem, a^ jóvátételt nem emelni, hanem a meglévő jóvátételt is törölni, vagy legalább is leszállítani kell. (Ügy van! Ügy van!) Mert m; a mai gazdasági helyzet? Hivatkoznak arra, — és ezzel nap-nap után találkozunk, legutóbb a román külügyminiszter úrnak párizsi nyilatkozatában is, néhány nappal ezelőtt — hogy a magyar állam budget je 1929. évi december hó 10-én, ícedden. immár az 1200,000.000 pengőt, — frankban fejezte ki magát — az egymilliárd svájci frankot is felülhaladja. Ez, sajnos, így van. De mi által, hogyan jön ez létre? Az adófizetés, az adózás olyan végső feszítése által, amely már elérte azt a szélső határt, amelyen túl az ország gazdasági összeroppanása nélkül menni nem lehet. Méltóztassanak figyelembe venni, — és ezt ajánlom odakint azoknak, akik ilyen könynyen dobálóznak Magyarország fizetőképességével, — hogy míg 1913-ban az összes adóbevétel 704 "2 millió volt pengőre átszámítva, addig 1929-ben 1229'36 millió pengő, természetesen ugyanazon a területen. Méltóztassanak figyelembe venni, hogy míg 1913-ban a fejenkénti adózás 89 43 pengő volt, addig 1929-ben 134'03 pengő^ a fejenkénti bruttó adó. Kérdem tehát, hogy elbír-e ez a költségvetés további megterhelést? Hiszen leszállításokat követelünk szüntelenül és leszállításokra kell hogy elhatározza magát végre a kormány, mert hiszen a költségvetés legfontosabb tételei, a fo^ gyasztási- és forgalmiadók is állandó csökkenésben vannak, úgyszintén állandó csökkenésben vannak vámbevételeink is. A legnagyobb erőfeszítés volt ez tehát, amelyet a magyar nemzet magára vett, azért, hogy ezt a költségvetést elbírja, amely a szanálás következménye volt; meg kellett hozni ezt az áldozatot; de ebből jogalapot kovácsolni arra, hogy Magyarország további jóvátételt elbír-e, ez egyenesen rosszhiszeműség és rosszakarat. (Ügy van! Ügy van!) De itt vannak a beruházási kérdések. Hiszen évek óta, mióta a pénztári feleslegek megszűntek, nem jut hozzá a kormány a legszükségesebb beruházások eszközléséhez és maholnap ott fogunk tartani, hogy az Államvasutak forgalmi biztonsága sem lesz már olyan, amilyennek lennie kell, ha megfelelő nagyobb beruházásokra magunkat el nem határozzuk. De ha nincs miből! Es itt van még egy tetei, a mi tiszt viselőkarunknak az ügye. Hiszen míg más államokban már az aranyparitáson vannak a tisztviselőfizetések, a mi tisztviselőink még a békebeli fizetésnek átlag 60—65%-ával nyomorognak és a magyar állam nincs abban a helyzetben, hogy becsületesen dolgozó tisztviselőkarának a tisztességes megélhetést biztosítsa.^ Es Magyarország mai teljesítőképessége? Fizetési mérlegünk a kereskedelmi mérleg passzivitásának beszámításával kereken 500 millióval passzív. Évről-évre eladósodunk 500 millióval nagyobb összeggel, fizetési mérlegünknek eme passzivitása folytán. Es ekkor azt merik állítani, hogy a magyar állam fizetőképes, nagyobb jóvátétel teljesítésére képes! De lássuk, hogy áll a magángazdaság. A mezőgazdaság helyzetéről csak a legnagyobb elfogódottság hangján lehet beszélni (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon), mert ha ez így megy, ha az eladósodás így fokozódik a magyar mezőgazdaságban, ha a magyar mezőgazdaság helyzete így marad, ajkkor a teljes tönkremenés következik be maholnap, hiszen nincsen talán egyetlen mezőgazdasági üzem, amely ne lenne veszteséges. (Ügy van! Ügy van!) Ha ez így megy tovább, akkor a magyar fogyasztóközönség zöme megszűnt fizetőképességének minimumával is bírni. A magyar mezőgazdaságra újabb terheket róni? Ki merné ezt vállalni, ki merné ezt megkísérelni? De itt van a városi középosztály. Az egész városi középosztály anyagilag teljesen lezüllött, — bocsánat a kifejezésért — nyomorog, úgyhogy ebből a szempontból félni kell olyan szociális bajoktól, amelyektől Isten óvja ezt az országot!