Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-69

Az országgyűlés felsőházának 69. ülése Most ion a leglényegesebb pont. (Tovább olvassa): «A lengyel kormány továbbá lemondott volt német területeken 12.000 német telepessel szemben fennálló visszavásárlási jogának gyakorlásáról az első- és másodfokú örökösökkel szemben». Es dacára annak, hogy ilyen nagy nemzeti érdekeket sikerült Németországnak biztosítani, hogy a 32.000 németajkú lengyei alattvaló vagyonát biztosította, ha lemond is a vegyes döntőbíróság intézkedéséről, külön döntőbírót kötött ki magának ebben a megegyezésben. Azt hiszem, nem mondok nagyot, de azt hiszem, hogyha az utódállamok visszaadnák az ottani magyarságnak elkobzott birtokaikat és vagyonait, a magyar kormány is lemond hatna és a magyar közvélemény is lemondana arról a követelésről, amelyet a magyar alattvalók optánsügyei címén támasztott. (Ügy van! Ügy van!) De mi nem erről beszélünk, mi csak azt kérjük, hogy a magyar alattvalók ottlévő birtokainak elkobzásáért nyújtsák azt az ellenértéket, amelyet az a földbirtok a mai forgalmi érték szerint megér. De itt van — és ez mutatja, hogy mennyire nem függ Össze a Young-terv a hágai konferenciával magyar vonatkozásban — Németország ellentéte Angliával a lefoglalt vagyonok visszaadása tekintetében. Dacára annak, hogy a Young-terv ajánlotta, hiszen minden ajánlása kötelező erővel bír, mert egységes egészet alkot, dacára annak, hogy a Young-terv szerint annak életbeléptetésével az összes lefoglalt vagyon, amennyiben nem likvidáltatok, Németor szagnak visszaadandó, Anglia bizonyos nehézségeket támaszt, és külön tárgyalások vannak ebben a kérdésben Anglia és Németország között a nélkül, hogy ezáltal a Young-terv életbeléptetése 'bármely vonatkozásban érintetnék. Azt hiszem, kimutattam ezzel a második kérdésre adott válaszommal is, hogy Magyarország magatartása, Magyarország jogainak szívós megvédése nem lehet semmi akadálya a Young-terv életbeléptetésének, sőt nincs is azzal semmi néven nevezendő szerves kapcsolatban. (Ügy van! Ügy van!) Most méltóztassanak megengedni, hogy visszatérjek egy előbb említett tételemhez, amely arra vonatkozik, hogy a magyar kormány felajánlotta jóvátétel helyett, amelyet nem fizethetünk, azoknak a tartozásoknak megfizetését, amelyekre a békeszerződés értelmében a magyar kormány kötelezve van. Ezen a címen sok támadás érte már a kormányt. En nem vagyok illetékes a kormány megvédésére, de az igazság követeli, hogy megmondjam azt, hogy ez a kérdés a magyar közvélemény előtt nem lehet új, ha tudniillik figyelemmel kíséri a törvényhozás tárgyalásait. En már annak a tör vényjavaslatnak tárgyalásánál, amely a valorizáció^ kérdésében intézkedett, kimutattam itt a Felsőházban, hogy addig nem tanácsos a valorizáció kérdéséhez hozzányúlnunk, amíg azokat a nagymérvű külföldi tartozásainkat nem rendeztük, amelyeket Magyarországgal szemben a külföldi államok támasztanak. A valorizáció tekintetében, bármennyire méltányos és jogos is az erre vonatkozó követelés és az, hogy belső intézkedést tegyünk, de ezáltal nem kerülhetjük el a külföld követeléseinek fokozását sem. Abban a beszédemben jeleztem már, hogy itt igen nagymérvű követelésekről van szó a jóvátételen kívül. Méltóztassanak megengedni, hogy felolvassam beszédemnek ezt a részét (olvassa): «Es ha ezt a külföldi adósságot, jóllehet elég tekintélyes, — beszéltem t. i. más természetű adósságról, mint ami itt következik — így exponáljuk, úgy még 1929. évi december ho 10-én, kedden. 11 hozzátenném, hogy a számadásoknak még nincs vége. A külföld még sokkal messzebbmenő követeléseket támaszt irányunkban — hangsúlyozom, ismét jogtalanul —, a régi monarchiának tartozásaiért a mai Ausztriát és a mai Magyarországot kívánja száz százalékban felelőssé tenni. A régi monarchia tartozásait kívánja érvényesíteni velünk szemben, minden békeszerződési alap és minden jogalap nélkül, de a követelések fennállanak, a követelésekkel szembenállunk. A kormány eddig szívós kitartással és következetességgel egy hajszálnyit sem engedve azon álláspontjából, hogy a mai Magyarország nem lehet felelős Nagy-Magyarországnak ezekért a tartozásaiért és a kormány képviseletében magam az utolsó pillanatig azon az állásponton állottam, és e nélkül köztünk és a követelések közt megegyezés egyáltalában nem jöhet létre, hogy a mai Magyarország Csak abban az arányban felelős tartozásaiért és akkor is csak papírkoronákban, amelyben a mai Magyarország a régihez áll.» Méltóztattak látni, mélyen t. Felsőház, nem titkoltam akkor azokat a nagymérvű tartozásokat, amelyekre Magyarország a külfölddel szemben kötelezve lesz. Igaz, hogy kiindultam és a kormány is kiindult akkor egy feltevésből, amelyben, sajnos, mint annyiszor, valahányszor a jóvátételi bizottsághoz kerültek kérdéseink, súlyosan kellett csalódnunk. Szemben azzal a természetes felfogással és azzal a kétségbevonhatatlan igazsággal, hogy a 13 vármegyés Magyarország nem felelhet a régi Nagy-Magyarország összes tartozásáért, a jóvátételi bizottság egyszerűen kimondta, hogy a mai Magyarország és a mai Ausztria felelősek a régi monarchia tartozásaiért abban az arányban, amelyben a régi Magyarország és a régi Ausztria a monarchiához hozzájárult, vagyis a kvóta szerinti arányban. Ez ellen ismét nincs fellebbezés, és ez egyik súlyos pontja azoknak a tartozásoknak, amelyekről az imént szóltam. Amikor ezt a kérdést ígv exponáltam, legyen szabad egészen röviden érintenem az optáns-ügyet is, mint amely úgy tüntettetik fel különböző oldalakról, különösen a külföld részéről, hogy az optáns-ügy az oka annak, hogy a reparációk újból felmerültek. Voltam bátor már az imént számokkal bizonyítani, hogy közel négyezer magyar alattvalónak magánjogi követeléseiről, másfél .-millió hold magyar föld elvételéről van szó. Azt hiszem, ha a magyar kormány ezt a kérdést, négyezer alattvalójának kérdését nem tette volna magáévá, azért söpörte volna el a közvélemény, (ügy van! Ügy' van!) Azt hiszem, legelemibb kötelessége volt a magyar kormánynak, hogy négyezer alattvalójának anyagi érdekét a végsőkig megvédje. (Ügy van! a jobbés a baloldalon.) Azt hiszem, egy pillanatig sem tarthatná magát a magyar kormány ebben a Házban, de a közvélemény előtt sem, ha^ azzal volna vádolható, hogy négyezer magyar állampolgárnak ilyen nagy anyagi érdekét tétlenségével egyszerűen kisemmizte, nemtörődömségével egyszerűen kijátszotta. Mi történtl A magyar kormány támaszkodva a magyar alattvalóknak a békeszerződésben biztosított jogára, a Népszövetséghez appellált, amikor a román kormány visszahívta a maga bíráját, hogy a Népszövetség küldjön ki pótbírót úgy, amint azt a békeszerződés számára imperative előírja. Nem hiszem, hogy lett volna valaki, aki előre fel merte volna tételezni, hogy a. Népszövetség tanácsa meg fogja tagadni a békeszerződésnek ezt az imperativ rendelkezését, hogyha ilyen eset beáll, a Nép-