Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-59

Az országgyűlés felsőházának 5P. ülése 1929. éri június lió 5-én, szerdán. 93 De amikor kardinális ellenjavaslatok tételétől tartózkodtunk, annál inkább igyekeztünk igazán lelkiismeretes gonddal magának annak a törvényjavaslatnak alapjára helyezkedni, amelyet a belügyminiszter úr benyújtott, illetőleg amelyet a Képviselőház többsége elfogadott, és amely törvényjavaslatot nagyban és egészben mi is megfelelőnek tartottunk. Erre az alapra állva igyekeztünk a törvényjavaslaton, még pedig nemcsak lényegtelen, de sok tekintetben olyan lényeges javításokat, szabatosításokat, módosításokat is keresztülvinni, amelyekről minden objektiv bírálónak el kell ismernie, hogy mi magát a különben jó javaslatot még jobbá igyekeztünk tenni. Ez a mi eljárásunk azzal a reménnyel biztat, hogy a Felsőház által visszaküldendő javaslat a Képviselőház többségének elfogadására számíthat és ezzel a Felsőház, amidőn a saját jogkörének és hivatásának pregnáns kidomborítását nyújtja, egyúttal ezzel magának a közigazgatási reform ügyének is csak jó szolgálatot teszünk. Amikor mindezek után ismételten melegen üdvözlöm a belügyminiszter urat, ennek a sok tekintetben történeii jelentőségű törvényjavaslatnak révparthoz való juttatásáért, a törvényjavaslatot a bizottságaink által javasolt módosításokkal, illetőleg abban a szövegben, amelyet voltunk bátrak itt bemutatni, általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Élénk éljenzés és taps jobb és baloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Szólásra következik Jankovich Béla ő excellenciája, Jankovich Béla : Nagyméltóságú Elnök Űr ! Mélyen t. Felsőház ! Bocsánatot kell kérnem a t. Felsőháztól, ha ebben a kérdésben felszólalok. Egész életemen át más kérdésekkel foglalkoztam, foglalkoztam szakszerűleg és e téren csak némi gyakorlattal birok, amennyiben magam is számos éven át egyik megyében a közigazgatási bizottság tagja voltam. Megkönnyíti helyzetemet az. hogy előttem szólott igen t felsőházi tag úr, Némethy Károly ő excellenciája, ezt a kérdést történelmileg s minden egyes vonatkozásban részletesen kifejtette. Nem óhajtok ilyen messze menni, nem is volnék képes azt olyan módon megtenni, amint azt ina előttem megtették, csak egy pár gyakorlati vonatkozású kérdéssel akarok itt most foglalkozni. (Zaj. — Elnök csenget. — Halljuk ! Halljuk !) A t. belügyminiszter úrral éveken át nehéz időkben vállvetve együtt dolgoztunk ; azt hiszem, mindketten jól ismerjük egymást. Nem fogja nekem rossz néven venni, ha ma egyes aggályaimat egészen őszintén megmondom, amely aggályokat ezzel a törvényjavaslattal szemben táplálok. Tartozom ezzel egyrészt saját lelkiismeretemnek, másrészt annak a bizalomnak, amellyel Fejér megye engem ideküldött és felsőházi tagul megválasztott. Magam is tagja voltam olyan kormánynak, amely közigazgatási reformot tervezett és ide a Ház elé terjesztette, amint azt Némethy Károly ő excellenciája is megemlítette. Én azzal a reformmal sem értettem minden részletében teljesen egyet, de minthogy szakminiszter voltain, nem volt okom elvileg állást foglalni ellene. Kifejtettem aggályaimat és csak azért fogadtam el a javaslatot, mert abban a meggyőződésben voltam, hogy azok a kérdések, melyeket kifogásoltam, később úgyis módosítandók lesznek. Ennek a javaslatnak megvalósítását megakadályozta a háború kitörése. Mi volt azután a további következmény ? A további következmény az volt, hogy 1917-ben, mielőtt lemondottunk, tanácskozásainkban egyértelmüleg azt állapítottuk meg, hogy nagyon örülünk, hogy a törvényjavaslatból nem lett törvény. Az a szerv, amely a háborúban legjobban bevált, a vármegye volt. (Úgy van! a jobbFELSŐHÁZI NAPLÓ. IV. oldalon.) Mindannyian nagyon sajnáltuk, hogy nem bíztunk sokkal többet a vármegyében. Meg voltunk győződve arról, hogy azok helyett a központok helyett, amelyeket felállítottunk, a megyék a teendőket sokkal jobban elvégezhették volna. Ilyen tapasztalatok után, amikor azt látjuk, hogy nehéz időkben az összes szervek közül a vármegye az. amely a legjobban bevált, azt hiszem, nagyon kell vigyáznunk arra, hogy milyen határig megyünk a mostani vármegye átszervezésében, módosításában. A második szempont, amely szintén felhozható a mélyebbreható módosítások ellen, az a körülmény, hogy — azt hiszem — mindnyájan egyetértünk abban, hogy az okkupált területek jogilag tulajdonképpen ma is Magyarországhoz tartoznak- Ha ezt az álláspontot képviseljük, akkor joggal mondhatják az okkupált területeken lakók, hogy «Nihil de nobis sine nobis» nélkülünk ne csináljatok semmit. Ha egyszer visszajönnek, a helyzetük sokkal könnyebb lesz, könnyebb lesz nekik feltalálni magukat a régi Magyarországon, ha a módosításokban és a változtatásban csak addig a határig megyünk el, ameddig okvetlenül szükséges. Elismerem, hogy ez a körülmény nem állhatja teljesen útját a fejlődésnek. Vannak bizonyos intézkedések, amelyek megtehetők. Idesorolom elsősorban az új választási rendszer megvalósítását, ideszámítom a megyei tisztviselők választásának véglegesítését Ezek természetesen olyan kérdések, amelyek elodázhatatlanok. Viszont ezeket egy pár jogi szakasszal igen könnyen meglehetett volna oldani, a nélkül, hogy a reformok terén tovább mentünk. További aggályom és kifogásom e tekintetben az is. hogyha ma azt mondják, hogy a közigazgatás reformra szorul, ezt el is ismerjük, azonban el kell ismernünk azt is, hogy ennek a reformnak szüksége nemcsak a középfokú közigazgatásra szorítkozik, hanem vonatkozik a felsőbbfokú közigazgatásra is- És itt sajnálattal nélkülözöm, hogy mind a két kérdés nincs kapcsolatban. Amikor mint újonnan megválasztott képviselő, a belügyminiszter úrral és több társammal diskuráltunk, megállapítottuk azt, hogy milyen feltűnő, hogy az egyes minisztériumok kvalitása és tevékenysége mennyire különböző. Nagyon hamar rájöttünk arra, hogy mi ennek az oka. A múltban azok a minisztériumok voltak jók, amelyeknek tagjait alulról rekrutálták, s azok, akik ismerték az alsófokú közigazgatást, alulról vétettek fel és fokozatosan léptek előre az egyes minisztériumokban. Viszont azok a minisztériumok, ahol a tisztviselők közvetlenül a minisztériumba léptek és csak papiroson láttak közigazgatást és sehol másutt a vidéket nem látták, gyengék voltak. Nagyon jól tudom, hogy már itt is történt némi változás, mert ma a törvény értelmében csak magasabb fokozatból lehet felvenni a hivatalnokokat. Sajnálattal látom azonban, hogy nincs meghatározva a törvényben, hogy tulajdonképpen a megyei tisztviselők hány év után és milyen feltételek mellett mehetnek fel a központi közigazgatásba. Ki kellett volna tüntetni azt, hogy hány évi járási, hány évi megyei szolgálat szükséges ahhoz, hogy a tisztviselők az állami központi szolgálatba átvehetők legyenek. Ez annyival is inkább szükséges, mert hiszen tapasztalatból tudom, hogy a minisztériumokban a legkiválóbb hivatalnoki körökben is és kiváló emberek közt is megvan a tendencia arranézve, hogy a minisztériumot zárt testületnek, kasztnak tekintsék és mindenki más, aki kivülről akar bejönni, ne jöhessen be. Ez szerintem téves álláspont, amelyet a gyakorlatban sohasem akceptálok Felfogásom mindig az volt, hogy a tisztviselőt, ha ki van nevezve, megilleti az az állás, a kor17