Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-59

88 Az országgyűlés felsőházának 59. ül gátasunkban a modern eljárás meghonosítása, a sok tekintetben túlzottá vált centralizáció egészséges leépítése; ott van közigazgatási bíráskodásunk mindmáig csonka szervezetének kiépítése, decentralizálása; ott van a közigazgatási tisztviselők minősítésének és pedig úgy elméleti kvalifikációja emelésének, mint a gyakorlati vizsga megszervezésével gyakorlati rendszeres kiképzésének és továbbképzésének rendezése. Ott van a tisztviselők illetményeinek, jogainak és kötelességeinek, fegyelmi felelősségének, egyáltalán a szolgálati pragmatikának, legalább is sarkalatos alapelveinek kodifikálása. Mélyen t. Felsőház! Csak rövid szemlét kivántam tartani a tennivalók fölött és méltóztatik látni, hogy milyen feladatokkal állunk szemben. Nem kivánhatja senki, én sem kívánom a belügyminiszter úrtól, hogy első javaslatában mindezeket a kérdéseket felölelje. Csak azért említettem ezt fel, hogy hangsúlyozzam azt, hogy ezek a kérdések szerintem súlyban, jelentőségben és sürgősségben is igen fontos kérdések. Megjegyzem, hogy a javaslat ezek egy részét felöleli, de amiket nem ölel fel, majdnem olyan fontosak, mint azok, tehát ezeknek a kérdéseknek a megoldásával sokáig szintén nem várhatunk. Jól tudom azt. hogy talán itt az én igen t. felsőházi tagtársaimnak egy része is azt mondja, hogy várjunk ezeknek a kérdéseknek a megoldásával boldogabb időkre, várjunk annak a régi Nagy-Magyarországnak feltámadására, amelyben mindnyájan bízva-bízunk. Engedelmet kérek, amennyire bízva-bízunk és reménykedünk, épúgy senki emberfia naptárilag meg nem tudja határozni, hogy ez a vágyunk mikor teljesedik be? Odáig pedig ezeknek a sürgős közigazgatási kérdéseknek rendezésével nem várhatunk és pedig nem várhatunk azért, mert méltóztassék nekem elhinni, hogy ezeknek a kérdéseknek nagyrésze — nem nagyítok — talán 90%- a olyan természetű, hogy azoknak jó megoldása, különösen, ha a pártpolitikát egészen kikapcsoljuk, alapelveiben csak egyféleképen történhetik. A megoldásnál nem mindig az a kérdés, hogy Csonka-Magyarország, egész Naary-Magyarország, vagy az új Magyarországszámára dolgozunk-e J Ismétlem, a jó megoldás nagyobbára csak egyfélekép lehet, mert meggyőződésem szerint — nem akarok többet beszélni erről a kérdésről — a legnagyobb propaganda a jó közigazgatás. Szerintem is csak arra kell vigyázni, amikor most a közigazgatási reform első részletével és remélem, nagyon rövid idő alatt folytatásával is foglalkozunk, hogy kapcsoljuk ki tanácskozásaink és vitáink köréből azokat a kényes kérdéseket, amelyeknek megoldásával igazán várhatunk. Ilyennek tartom elsősorban a kinevezés kérdését, amelynek tekintetében annyi harc volt a régi időkben. Saját példámra legyen szabad egész röviden hivatkoznom. Egyike vagyok azoknak, akik jóformán a közéletben való megjelenésük első pillanatától kezdve meggyőződéses hívei voltak a kinevezési rendszernek, akik jól számotvetve a kinevezési és választási rendszer minden előnyével és hátrányával, akinevezési rendszert jobbnak tartották. Nem kívánok most részletekről beszélni, de ne méltóztassék félreérteni ; jobbnak tartottuk olyan előfeltételek, olyan garanciális törvények egyidejű megalkotása mellett, amelyekre a mi nagy great old manunk: Apponyi Albert gr., mint a régebbi időben a kiuevezési rendszernek legelőkelőbb híve és zászlóhordója, annyiszor és olyan fényesen rámutatott a Képviselőházban. Mélyen t. Felsőház ! Én, aki a kinevezési rendszernek mindig olyan meggyőződéses híve voltam, egész őszintén kijelenteni, hogy mint törvényhozó, ma nemcsak, hogy nem kívánom, de határozótól 1929. évi június hó 5-én, szerdán. tan ellenezném a kinevezési rendszer szőnyegrehozását. Ellenezném azért, mert ennek megoldására a mai helyzetet, Csonka-Magyarországot, alkalmasnak igazán nem tartom. És mellőzném ennek szőnyegrehozását, mint közigazgatási szakember, azért, mert jól tudom, hogy éppen ez a kérdés volt az, amelyen a múltban mindig összekaptunk, amin ma is összekapnánk, amivel veszélyeztetnénk a közigazgatási reform tető alá hozását, ez pedig mindennél előbbvaló dolog. Tegyük el tehát ezeknek a kérdéseknek megoldását jobb időkre és amint a periodikus választási rendszer hívei beérték az életfogytiglan való választás rendszerével, mi, a kinevezési rendszer hívei is, érjük be azzal, éspedig beérhetjük annál inkább, mert az életfogytig tartó választás mégis közelebb áll az életfogytiglan való kinevezéshez, mint a periodikus választás. És érjük be, mélyen t. Felsőház, különösen azért, mert ez nálunk ma már igazán nem is alkot nóvumot, benne vagyunk, ha nem is jogilag, hanem gyakorlatilag az életfogytiglan való választás állapotában, mert 1907 óta nem volt Magyarországon általános restauráció. Ha ebben a nehéz kérdésben, a tisztviselők alkalmazásának kérdésében, a nálunk sokkal temperamentumosabb Képviselőház is meg tudott egyezni, talán a mi csendesebb társaságunkban is létrejön a konszenzus. Mélyen t. Felsőház ! Sok szó volt a képviselőházi tárgyalások során és a mi bizottsági tárgyalásainkban is arról, hogy vájjon provizórikus jellegű-e ez a javaslat ? Nézetem szerint ez nem provizórikus. Provizórikus talán annyiban, hogy nem öleli fel az egész közigazgatási reformot, tehát ezzel a törvénnyel nem lesz megoldva az egész reform. Provizórikus annyiban is, hogy ennek némelyik rendelkezését az élet, a jövő, talán a közeljövő is módosítani fogja ; szerintem azonban más rendelkezései nem provizórikusak, némely rendelkezései szerintem annyira jók, hogy állandóságra tarthatnak számot és ezek alkalmazhatók lesznek talán a jövő Nagy-Magyarországban is. Mélyen t. Felsőház ! Hogy közelebb menjek a törvényjavaslathoz, talán legkiemelkedőbb és legjobban megvitatott pontja a törvényhatósági bizottságok összealkotásának a kérdése. Nem akarok arról a különbségről beszélni, amely Budapest székesfővárosban e tekintetben úgy az 1872-iki törvény alapján, mint az újabb törvények szerint is, szemben a többi városokkal és vármegyékkel, megvolt. Nem akarok ezzel az eltéréssel foglalkozni, maradok a tulajdonképpeni témánál, a vármegyéknél és a vidéki városoknál. Méltóztatnak tudni, — gondolom, az előadó úr őméltósága is utalt rá, — hogy a vármegyéket és a városokat illetően tulajdonképpen ma is az 1871-i, illetőleg 1886-i törvény van változatlanul érvényben. A törvényhatósági bizottságok felét választják az országgyűlési képviselőválasztók, és pedig nem a mostani képviselőválasztók, hanem azok, akik a régi 1874-iki választó törvény szerint választók, mert az új választásitörvények alapján még nem volt törvényhatósági bizottsági választás; a törvényhatósági bizottságnak másik részét pedig a nyers virilizmus, vagyis a legtöbb adót fizetőknek sorrend szerinti csoportja alkotja. Mindenki, aki csak a legkisebb objektivitással nézi is a kérdést, kénytelen bevallani, hogy ez az állapot, amely ma már anakronizmus, nem tarthat tovább. De amikor elvileg mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy ez az állapot nem tarthat tovább, annál nehezebb a gyakorlati megoldás, és pedig azért, mert itt két nagy szélsőséges áramlatnak, a konzervatív és a radikális áramlatnak kell egymással megküzdenie. A két áramlat közt kell a helyes középutat keresni.