Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-58

78 Az országgyűlés felsőházának 58. ülése 1929. évi június hó 4-én, kedden* lom. Nem szűntek meg bennem azok a súlyos aggályok, amelyek ennek az egészen szokatlan kormány jognak és kormány felhatalmazásnak törvénybe iktatásával bennem támadtak. Tudvalevőleg ez a feloszlatási jog novum a magyar törvényhozásban; ezt csupán Budapest székesfővárosra mondta ki az 1920: IX. te. és az ezt követő 1924: XXVI. te. Mindkettő az összeomlást közvetlenül követő zavaros időszakban született meg, és ismerjük azokat a kivételes viszonyokat, amelyek az akkori törvényhozást arra bírták, hogy ezt a nagyon is kivételes intézkedést és ezt is csupán Budapest székesfővárossal szemben életbeléptesse. A legnagyobb aggodalmat kelti bennem, ha az, ami azok között a rendkívüli viszonyok között indokolás volt, most a magyar törvénynek és a magyar közigazgatásnak egy szerves intézményévé tétetnék és kodif ikáltatnék. A törvényjavaslat általános indokolása ugyancsak ennek az 1924 : XXVI. tc-nek analógiájára hivatkozik a feloszlatási jog általánosításánál és azt mondja, hogy a múltban is, bár ritkán, érezhető volt a hiánya a törvényes renddel szembehelyezkedő törvényhatósági bizottságokkal szemben alkalmazható erélyes rendszabályoknak. En nem akarnék ezzel az indokolással — hogy én is ezt a szót használjam — szembehelyezkedni, azonban miután maga az indokolás is elismeri, hogy ritkán fordultak elő ilyen esetek, tehát kevés ilyen eset lehetett, mégis nagyon érdekes lett volna ezeket az eseteket konkrété is megismerni és megtudni, hogy tulajdonképpen miben rejlett a szembehelyezkedés, mi volt az a súlyos renitencia, amelyet a kormány az illető törvényhatósággal szemben másképpen, mint a feloszlatással, nem orvosolhatott. Azt hiszem, ilyen nagyon súlyos esetek még sem lehettek, mert hiszen a kormány azért mindenkor rendbe tudta hozni a renitens törvényhatóság dolgát feloszlatási jog nélkül is. Ezek az esetek közismertté sem lettek, a közvélemény legalább nem vett tudomást arról, hogy az utóbbi időben ilyen renitencia esetei fordultak volna elő. Arra azonban mindannyian nagyon élénken emlékszünk, hogy a vármegyei törvényhatóságok minő megbecsülhetetlen szolgálatot tettek az úgynevezett darabont-időszakban, az 1905—1906-iki alkotmánykrízis idején. (Ügy van! a jobboldalon.) Akkor igazán szembehelyezkedtek a vármegyék az akkori kormánynak jog- és alkotmányellenes intézkedéseivel s a kormány igyekezett is a törvényhatóságok ellenállását mindenféle eszközökkel letörni, de miután feloszlatási joggal — szerencsére — nem rendelkezett, végeredményben nem tudta a törvényhatóságokat elhallgattatni. Másrészt ennek a hazafias ellenállásnak köszönhetjük, hogy az akkori alkotmánykrízis aránylag rövid idő alatt véget ért s a teljes alkotmányosság uralma helyreállott. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Ilyen hasonló kríziseket a jövőre nézve sem tartok kizártnak, éppen azért nagyon szeretném a vármegyéknek, egyáltalában a törvényhatóságoknak ezt az alkotmány védő szerepét a jövőre nézve inkább megerősíteni, mint gyengíteni. (Helyeslés a jobboldalon.) A feloszlatás szempontjából a városi törvényhatóságok még kritikusabb helyzetbe juthatnak, mint a vármegyék, mert a vármegyéknél felsorolt okokon kívül a városi törvényhatósági bizottságokat még akkor is fel lehet oszlatni, ha tartósan munkaképtelennek bizonyulnak, vagy működésük olyan irányt vesz, hogy annak következtében a törvényhatóság gazdasági helyzete válságossá válik. Hogy ennek a válságossá válható helyzetnek elbírálása ismét csak a minisztérium diszkréciójára van bízva, és így enyhén szólva, legalább is nagy jogbizonytalansággal jár, az — azt hiszem — egészen világos. Mindezeket összefoglalva, én a feloszlatási jog statuálását egyrészt feleslegesnek, másrészt pedig nagyon veszélyesnek tartom. Felesleges azért, mert éppen az előadó úr előadásából azt a következtetést merem levonni, hogy az 1886 : XXI. te. is elegendő módot nyújtott eddig is és fog nyújtani ezentúl is a kormánynak, hogy egyes, esetleg szembehelyezkedő törvényhatóságokkal elbánni tudjon és őket rendre szorítsa. En tehát már ebből az egy okból sem fogadhatom el a törvényjavaslatot általánosságban, mert ez a 36. § bent van. Rá kell még mutanom a törvényjavaslat 39. §-ára is, amely megengedi, hogy a belügyminiszter egyes megyei városokat az ő kérésükre és a törvényhatóság meghallgatásával kivehet vagyonfelügyeleti jog szempontjából a vármegye hatósága alól és közvetlen a miniszter felügyelete alá helyezhet. Mélyen t. Felsőház! Eddig a magyar közjog szerint a városoknak — hogy így fejezzem ki magamat — rangfokozatát, azt, hogy törvényhatósági vagy rendezett tanácsú vagy újabban megyei városok legyenek-e, egyedül és kizárólag a törvényhozás állapíthatta meg, s a törvényhozás változtathatta meg. Ezt kifejezetten kimondotta az 1886 :XX1. te. 90. §-a is. Tudom, hogy itt nem egészen erről van szó, de mégis ehhez nagyon hasonló jogot kíván adni a törvényjavaslat a minisztériumnak, nem is a minisztériumnak, hanem csupán egyes miniszternek, s e jog gyakorlásának esetei a törvényjavaslatban szabatosan körülírva egyáltalán nincsenek. Az érdekelt vármegyének még a jogorvoslat sincs biztosítva ez ellen az intézkedés ellen, csupán a törvényhatósági bizottság meghallgatása van előírva, de ennek a véleménynyilvánításnak minden konzekvenciája nélkül. Elegendő az illető megyei város kérése, amely adott esetben igazán nem fog elmaradni, és azután a szükséges vagyoni fejlettsége, hogy a vármegye joghatósága alól kivehető legyen,— igaz, hogy csak gazdasági ügyekben, de a mai világban ezek a legfontosabbak. Hogy mik legyenek a gazdasági ügyek, miképp bíráltassék el a vagyoni fejlettség, ez ismét csak a minisztérium diszkrecionális jogává tétetik. Annál kevésbbé van szükség erre az intézkedésre, mert hiszen az 1927. évi V. törvénycikk, amely a községi és általában az önkormányzati testületek háztartásának fokozottabb ellenőrzéséről szól, bőségesen nyújt módot és eszközöket a minisztériumnak, hogy a vármegyék hatósága alá tartozó városoknak — tehát a megyei városoknak is — vagyonkezelését felülvizsgálhassa, ha szükséges, a felügyeleti jogot gyakorolhassa, vagyoni viszonyait fejleszthesse — mint a törvény előírja — a nélkül, hogy ezért a megyei autonómiának csorbát kellene szenvednie. így is sajnos, ez az 1927. évi V. törvénycikk a gyakorlatban a vármegyei autonómiával szemben sokkal kíméletlenebbnek bizonyult, mint azt az előzetes tárgyalás alkalmával sokan — ípy szerény magam is — gondolták és várták. A vármegyék igazán nem szolgáltak rá, hogv ilyen, az autonómiába mélyen belevágó intézkedés vétessék fel a törvényjavaslatba, annál is kevésbbé, mert hiszen mindig megvolt a mód a múltban és meglesz a jövőben is arra, hogy városok, amelyek erre csakugyan rászolgáltak, akár pusztán megyei, akár általános ügyekben, de mindig a törvényhozás útján, kivétessenek a vármegyék fennhatósága alól és közvetlenül a minisztérium alá helyeztessenek.