Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-58

76 'Az országgyűlés felsőházának 58. ül Mélyen t. Felsőház ! A centralizáció és a központi hatalom erősítése mellett a múltban igen sok és igen tetszetős érvet szoktak felhozni, amelyekre most nem terjeszkedem ki, egyre azonban mégis kell utalnom, és ez az ú. n. nemzetiségi veszély, amely a régi Nagy-Magyarországban tényleg fennállott. Nemcsak fennállott, hanem olyan hatalmas volt, hogy ennek az emeltyűnek segítségével az egész ezeréves Magyarország struktúráját majdnem rombadöntötte. Olyan hatalmas volt ez a veszély, hogy azzal a legvégsőkig centralizált központi kormány sem tudott volna megbirkózni. Jelenleg azonban, Trianon óta, nézetem szerint egészen más a helyzet. Azok a körülmények, amelyek akkor ezt a centralizációt szükségessé tették, most legnagyobb részben megszűntek és az ellenkező politikát tették kívánatossá. Nevezetesen nemcsak idegennyelvű nemzetiségeinket vesztettük el, hanem sajnos elvesztettünk sok millió jó magyar állampolgárt is, Ha valaha a trianoni határok revíziója ténnyé válnék — amit azt hiszem, mindnyájan a legnagyobb reménységgel és óhajtással kisérünk figyelemmel (Ügy vanl Úgy van!) — akkor bizonyos az. hogy visszacsatolandó magyar véreink nagyobb mozgási szabadságot, nagyobb függetlenséget, saját helyi ügyeiknek önálló és függetlenebb intézését fogják kívánni, különösen a most idegen hatalom alatt szenvedett elnyomás után. De szükséges is lesz nekik ezt a nagyobb szabadságot biztosítani azért, mert az elnyomatás ideje alatt az elcsatolt területek közviszonyai teljesen megváltoztak. Ott a magyar jog, a magyar törvény uralma a legnagyobb részben megszűnt, és kizárt dolog az, hogy a visszacsatolandó területek lakossága minden zökkenő nélkül képes legyen beilleszkedni a mai Magyarország közjogi és közigazgatási viszonyaiba. Megfelelő átmenetről kellene gondoskodni, ezt az átmenetet pedig nem képzelném másképpen, mint széleskörű helyi és törvényhatósági autonómiának kiépítésével. Ami áll arra az esetre, ha magyar lakosság, magyarok által lakott területek csatoltatnának vissza, fokozottabb mérvben bekövetkeznék akkor, ha a sors különös kedvezése folytán valamikor még idegen nemzetiségek által lakott területek is visszacsatoltatnának Szent István koronájának impériuma alá. Tudjuk jól, hogy a kisebbségi jog most már nemzetközileg statuált paktumokban megállapított jog, amelyhez Magyarországnak fokozott mértékben kell ragaszkodnia, annyival is inkább, mert az utódállamok ezeket a paktumokat nem tartják be. Ragaszkodnia kell hozzá Magyarországnak nemcsak azért, hogy az idegen uralom alatt élő magyarságot ezen az alapon igyekezzünk megvédeni, hanem még fokozottabb mértékben szükség lesz erre akkor, ha netalán a nemzetiségek által lakott területek is részben visszakerülnének a magyar impérium alá. Természetes, hogy ezeknek viszonyait másképen, mint a kisebbségi jog legteljesebb mértékű elismerésével szabályozni nem lehet. Már pedig nem képzelem el és kizárt dolognak tartom, hogy a visszacsatolandó magyar állampolgárok kevesebb joggal, nagyobb megkötöttséggel, szűkebbkörű autonómiával találkozzanak itt Magyarországon, mint amennyit kénytelenek leszünk a nemzetiségeknek megadni. Egyébiránt én igen jól tudom, hogy ezek nagyon is messze kalandozó eszmék és azért ezeknél tovább időzni nem is akarok, hanem csak mai helyzetünket, a mai viszonyokból folyó mértéket kívánnám alkalmazni a törvényjavaslatra. A mélyen t. előadó úr nagyon helyesen és ékes szavakkal kifejtette a decentralizáció elveit a közigazgatás centralizációjával szemben. Ebben ése 1929. évi június há 4-erí, kedden. tökéletesen egyetértek vele, de sajnos azt a következtetést már nem vonhatom le a javaslatból, amit ő, hogy t. i. ő itt a centralizáció irányában való haladásnak bizonyos megállását tapasztalja. Én ezt nem veszem észre, sőt inkább attól félek, hogy ez a törvényjavaslat ugyancsak centralisztikus irányban fog tovább, megengedem, talán óvatos előretörést tenni. Igyekezni fogok ezt az állításomat bebizonyítani, annyival is inkább, mert hiszen kétségtelen, hogy a törvényjavaslat az autonómiának bizonyos, inkább csak látszólagos jogokat ad. Ilyen például az a novum: a kisgyűlés intézménye. Kétségkívül nagyon helyes elgondolásból indul ki, abból tudniillik, hogy mentesíteni kívánja a törvényhatósági közgyűlést az oda nem tartozó apró ügyek elintézésétől. (Helyeslés.) Csakhogy az autonómia szempontjából vívmánynak ezt sem tekinthetem, mert hiszen elveszi a jogok egy részét az autonom testületek egynémelyikétől és ezeknek elintézésére kreál egy új testületet; tehát végeredményben az autonómia jogkörét nem bővíti, sőt amit az egyik kezével ad a javaslat, a másikkal elveszi, mert a kisgyűlésekkel parallel megszűnik az állandó választmány, a városi tanács intézménye, de ezzel együtt valósággal elsorvasztja és szintén halálra ítéli a közigazgatási bizottságot, ezt a régi, 50 év óta teljesen bevált, igaz, hogy nem tisztára autonom, de mégis olyan szervet, amelyben az autonómia helyi érdekei és a helyi vonatkozások a legteljesebb mértékben helyet kaptak. Erre egyébiránt leszek bátor visszatérni. Mélyen tisztelt Felsőházi Lényeges korlátozása az autonómiának, az autonóm jogoknak a törvényjavaslat által kontemplált az a rendszer, amely a tisztviselők megbízásánál ezentúl érvényesülni fog, amely szerint tudniillik a tisztviselők nem az időnként visszatérő tisztújítás alkalmával, hanem életfogytig fognak megválasztatni. Már az 1886: XI. te. a tisztviselők egész kategóriáját kivette a választási rendszer alól, mint bölcsen méltóztatnak tudni és alkalmazásukat a főispán kinevezésétől tette függővé. Azóta is a kinevezés és a választás rendszere folytonos kontroverzia tárgya volt egyfelől az államosított tisztviselők, másfelől pedig az autonómia barátai között. Ez a törvényjavaslat ebben is, mint sok másban, kompromisszumot kíván létesíteni a két elv között és a rideg kinevezési rendszer mellőzésével mégis áttér az életfogytig való választás rendszerére, mint amely így kevesebb izgalomnak tenné ki az alkalmazott tisztviselőket. Én nem tartozom azok közé, akik a választási rendszert az önkormányzat lényeges kellékének, vagy sine qua non-féle-jének tartják; igen jól tudom, hogy vannak nagyon erős, független és élénken lüktető életet élő autonómiák, amelyek kinevezett tisztviselőkkel működnek, ilyen például az angol autonómiai rendszer, viszont választott tiszviselő mellett is lehetnek és vannak sorvadó és tartalmukban mindinkább csökkenő önkormányzati szervezetek, aminő sajnos a mienk. De éppen azért nem lehet csodálkozni, amikor a tisztviselők választási rendszeréhez a végsőkig ragaszkodunk, mint a függetlenség és az önkormányzati élet utolsó attribútumához s ezt az életfogytig való választási rendszer mellett is akarjuk érvényesíteni. Az életfogytig való választás lehet a tisztviselők érdekében, lehet mellette gazdasági, szociális és egyéb érveket felhozni; de hogy, lényegesen csökkenti az autonómia jogait az eddigi rendszerrel szemben, azt hiszem, tagadni nem lehet. Ami az indokolást illeti, az indokolás nagyon érdekesen foglalkozik ezzel a kérdéssel és többek között azt is felhozza, hogy eddig a tisztviselőknek hat évenként remegni kellett kenyerükért