Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-55

.1: országgyűlés felsőházának 55. ülése 1929. évi március hó 13-án, szerdán. i^"> Méltó kiegészítése azoknak az intézkedéseknek, illetve alkotásoknak, amelyeket a törvényhozás az utóbbi időben létesített. Én csak szerettem volna és azt hiszem, a mélyen t. Felsőház közérzületé­vel is találkozik tiszteletteljes szavam : ha már ezt megelőzőleg valamikép közmegnyugvásra rendeztetett volna nemcsak a legénységnek, amely e törvény által nyert rendezést, hanem a nyug­díjazott katonatisztek és azok hátramaradottai­nak helyzete is. Mi tudjuk, látjuk az életben, hogy a nyugdíjas tisztek milyen, valósággal nyo­morúságos életre vannak kárhoztatva. Meg va­gyunk győződve arról, hogy a lelkekben benne él a vágy, benne él az akarat, megvan a jószándék, egyedül csak az anyagi képesség hiányzik. De szerettem volna és kívánatos lett volna, hogyha ezzel a törvényjavaslattal parallel, ezzel kapcso­latosan közmegnyugvásra megoldást nyert volna a világháború rokkantjainak kérdése is; mert kétségtelen, hogy azok, akik hosszabb éveken ke­resztül becsülettel teljesítették a nehéz katonai szolgálatot és visszamennek a polgári életbe, méltók arra, hogy ne dobassanak ki a polgári élet küzdőterére minden segítség nélkül. De éppen ilyen méltányos az is, hogy akik nem néhány évet áldoztak a hazáért, hanem egy egész életet, mert ez áldozatkészségük jelét, a rokkantságot egész életükön keresztül hordozzák magukkal, hogy ezeknek ügye is közmegnyugvásra rendez­tessék, a nemzet hálája ne feledkezzék meg ezek­ről se és ne legyenek kénytelenek ezek a szeren­csétlen hajótöröttek kintornával a kezükben, kol­dústarisznyával a hátukon házról'házra vándo­rolni. Mélyen t. Felsőház! Mi nagyon szegény nem­zet vagyunk, sokszor halljuk ezt emlegetni. Taka­rékossági bizottságaink vannak és más egyebek. Tudjuk azt, hogy nem bírunk minden jogos igényt kielégíteni, és sokszor az anyagi képesség hiányát pótolnia kell a szeretetnek, a szeretet melegének és gyengédségének; szociális szempontból ennek a két hatalmas erőnek : a szeretetnek és a gyengéd ségnek sokkal erősebb vonzó és mozgatóereje van, mint a rideg anyagi kielégítettségnek. Azért emlí­tem ezt, mert ha nem tudunk nagy dolgot adni a katonai szolgálatból a polgári életbe visszavonuló legénységnek, akkor legalább adjunk egy olyan csekélységet, amely a nemzetnek nem jelentene semmit sem, de annak a katonaszolgálatqt tett fiatalembernek, amikor kimegy a polgári életbe, jelent becsülést, megtiszteltetest, jelent elismerést és kiváltságot többi polgártársaink előtt és alkal­mas arra, hogy a katonai szolgálatot becsültté, tiszteltté és mindenek felett — ami fontos, nem­zeti érdek — kívánatossá tegyük többi polgár^ társaink előtt. így pl. csak megemlítem, nagyon jó lenne, hogyha ezeknek a katonaviselt egyéneknek, amikor kikerülnek a polgári életbe, megadnánk azt a bonumot, amely ugyan - mondom — nem sokat jelent a nemzet szempontjából, az ő szem­pontjukból azonban nagy erkölcsi értéke lehet an­nak, hogy az Országos Társadalombiztosító Intézet áldásaiban ott kinn a polgári életben akár egészen díjmentesen, akár díjkedvezményezetten része­süljenek. Nem kívánok e tekintetben egyáltalában javaslatot tenni, csak a miniszter úr ő excellen­ciája nagybecsű ügyeimébe ajánlom ezt jövő pro­grammja szempontjából. De már most is meg­valósítható az, amit én minden anyagi remune­rációnál fontosabbnak tartok nemzeti szempont­ból és ami tudomásunk szerint részben már a megvalósulás útján is van a katonaságnál, s ez az, hogy a honvédlegénység azon idő alatt, míg a katonai szolgálatot teljesíti, nemcsak a katonai elméleti és gyakorlati tudásokban nyerjen kikép­zést, hanem módot kell neki nyújtani arra, hogy azokat a közismereti tárgyakat, de különösen a nemzeti érzéssel átszőtt, átitatott szociális tudást és ismereteket elsajátíthassa az a fiatal­ember, aki a katonaságnál szolgál. Miért tartom én ezt szükségesnek? Hiszen tudom, hogy e tekintetben már történt bizonyos haladás a katonai szolgálatnál, de ennek az inten­zivitását, ennek elmélyítését kívánom én. És miért? Azért, mert rendkívül fontos nagy horderejű dolognak tartom nemzeti szempontból azt, hogy amikor ezek a fiatalemberek visszamennek a pol­gári életbe, visszamennek az ő falujokba, akkor ne csak azt a végkielégítési összeget vigyék magukkal, hanem, vigyék magukkal azt a hitet, azt a meggyőződést, hogy a magyar honvéd-legény­ség a nemzeti testnek egy megbecsült része, a nemzeti közösségnek tiszteletreméltó tagja, amelynek erkölcsi és szellemi kiképzése a honvéd­ség vezetőségének legfőbb gondját képezi. Azt szeretném, mert fontos nemzeti érdeknek tartom, hogy amikor ezek a fiatalemberek visszamennek az életbe és egyik-másik itta városban a gyárak­ban helyezkedik el mint munkás, ott verejtékezi ki a kenyerét, akkor ott annyi kedvezőtlen körül­mények között is úgy legyenek körülbástyázva a nemzeti érzéssel, hogy hirdetői és apostolai lehes­senek annak az igazságnak, hogy az ő szociális helyzetükkel való törődés a nemzet vezető tagjai­nak gondolatvilágában benne él. Nagyon fontos­nak tartom azt, hogy a honvéd-legénység már ma is, fegyverképtelen állapotában is, a kultúra útján és kapcsán tétessék részesévé a második honfoglalásnak. Nem kívánom hosszasabban igénybe venni a mélyen t. Felsőház nugyrabecsült figyelmét, tehát befejezem beszédemet ós teszem ezt egy idézettel. Gróf Apponyi Albert úr ő excellenciája nemrégen tartott egyik beszédében azt a kijelentést tette, hogy mi magyarok a nemzetek összeütközésének országútján fekszünk; kevesen vagyunk és fajroko­naink nincsenek Európában. Azután felveti a kérdést, honnan merítsünk tehát erőt magunknak a fennmaradáshoz? Ugyanő ezt feleli rá: egye­dül önmagunkból. Eszembe jut ebből az, hogy amikor II. Rákóczi Ferenc veszni látta országát, akkor a külföldhöz fordult segítségért. Biztatást, Ígéretet, dicséreteket, elismerést quantum satis kapott minden részről, de segítséget sehonuan sem. Ekkor írta neki Bercsényi azt az örök neve­zetességű nagy igazságot: «Nagyságod pedig Istenen kívül ne bízzék senkiben másban, mint önerejében; mert hiába minden mediacio, hiába minden korrespondencia, ha saját fegyverünk csorbul.» Mélyen t. Felsőház! Minden nemzet annyit ér, amennyit azon a mérlegen, amelyen a nemze­tek értékét megmérik, elsősorban erkölcseinek tisztasága, másodsorban szellemi emelkedettsége és harmadsorban hadseregének rendezettsége mu­tat. Ezért én szívemben hálával eltelve tekintek e törvényjavaslatra és azt a részletes tárgyalás alapjául örömmel fogadom el. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Kíván még valaki a törvényjavaslat­hoz hozzászólni •' (Nem!) Ha senki szólni nem kíván, a vitát bezárom. A honvédelmi miniszter úr ő excellenciája kíván a szólás jogával élűi. Grőf Csáky Károly honvédelmi miniszter : Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! (Halljuk ! Halljuk !) Azok után a gyönyörű sza­vak után, amelyekkel az ellőttem szólott felsőházi tag úr a honvédséget, annak hivatását, a nemzet­hez való viszonyát ecsetelte, tulajdonképpen alig van mit szólanom ehhez a javaslathoz. így inkább csak szakszerű magyarázatokkal kívánok szolgálni arról, hogy miért született meg ez a javaslat abban a formában, ahogyan azt a Felsőház elé hoztuk 5'

Next

/
Thumbnails
Contents