Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-55

26 Az országgyűlés felsőházánál, 55. í Méltóztatnak tudni, hogy az 1921. évi XXXII. te, amely a hadsereg nyugdíjainak rendezésével foglalkozik, még teljesen más alapon felépült hadseregről kívánt gondoskodni. Akkor még az általános védkötelezettség alapján állottunk, és ennek következtében csak azokról kellett gondoskodnia annak a nyugdíjtörvénynek, akik a katonai pályát élethivatásnak választották, azaz, a tisztikarról és a továbbszolgáló altisztekről. A trianoni honvédségről szóló törvény, amelyet a trianoni békeszerződés reánk kény szeri tett, alapjában véve megváltoztatta a magyar hadsereg struktúráját és megteremtette a mai honvédséget, amely nem az általános védkötelezettség alapján, hanem a toborzási rendszeren épül fel. és amely minden egyes tagját legalább is 6, de általában véve 12 évi szolgálatra kötelezi. Tulajdonképpen tehát ma minden tagja a honvédségnek hivatásos katonának tekintendő. Nem volt azonban gondoskodva éppen az előbb említett okoknál fogva az ú. n. továbbszolgáló altisztek csoportján kívül továbbszolgáló legénység végleges ellátásáról. Ezt hivatott pótolni ez a jelenleg a mélyen t. Felsőház előtt fekvő törvényjavaslat. Ma a honvédségen belül, a régebbi törvények szerint úgynevezett továbbszolgáló altiszti karon kívül, létezik a tisztesi kar és létezik a rendfokozatnélküli legénységi kar. Ez a változás onnan származik, hogy a trianoni szerződés által reánk oktrojált honvédségi törvényben az altisztek létszáma meg van határozva íix számmal és pedig olyan csekély fix számmal, amely az altiszti szolgálat ellátására teljesen elégtelen. Oka ennek az, hogy a békeszerződésben a francia rendszer lebegett azok szeme előtt, akik a mai honvédség struktúráját reánk diktálták. A francia hadseregben pedig tényleg úgy tagozódik a legénység, hogy van egy altiszti kar, amelyet ők altiszti karnak hívnak, azután van egy kar, amelyet mi tisztesi karnak hívunk és van arendfokozatnélkúli legénység. Itt tehát ebben a törvényjavaslatban gondoskodnunk kellett az úgynevezett tisztesi karról és a rendfokozatnélküli legénységről, azokról, akik a 12 év folyamán nem érhetik el a legmagasabb altiszti rendfokozatokat, mégis azonban azáltal, hogy életük 12 legszebb, legtehetségesebb — fizikailag értve a legtehetségesebb — évét a hazának ebben a szolgálatában áldozzák, amikor elvégzik ezt a kötelezettségüket, valamiképpen elláttassanak. Általában véve a törvényjavaslat kiterjeszti az 1921. évi XXXII. te. határozmányait ezekre a kategóriákra is, tehát ellátásukról ugyanazokban a keretekben gondoskodik, mint ahogy előbb gondoskodott volt a továbbszolgáló altisztekről. Bizonyos kivételeket és változtatásokat kellett tenni az eredeti nyugdíjtörvénnyel szemben azért, mert hiszen ezeknek a helyzete is más, mint a továbbszolgáló altiszteké. Amint a törvényjavaslatból méltóztatnak tudni, ezek a részletek leginkább arra terjednek ki, - itt nem akarok részletekbe bocsátkozni, de a legfőbb különbség az hogy az állandó ellátás, azaz a nyugdíj helyett egy végkielégítési összeget bocsát a kiszolgált katonák rendelkezésére. Ennek oka részint az állam pénzügyi szempontjaiban keresendő. Tudniillik a nyugdíjjal való ellátás az államot jobban megterhelte volna, mint az ellátásnak ez a módja, ellenben a nyugdíj az évjáradék csekélysége folytán az illető kiszolgált egyének ellátásáról tulajdonképpen kevésbbé gondoskodik, mint így, amikor a polgári életbe való átlépésnél mégis számottevő összeg jut a kezükbe, amellyel elhelyezkedhetnek az életbe. Tisztában voltunk azzal, amikor erre a célra újabb nagy áldozatot kértünk az államtól és a nemzettől, hogy lehetőleg szűk korlátok között kell êsè 1929. évi március hó 13-án, szerdán. mozognunk, mert elsősorban a nemzet teherviselő képességét kellett szemünk előtt tartanunk. Azok az összegek tehát, amelyek ilyen módon a kiszolgált legénység rendelkezésére jutnak, kétségtelenül nem olyan nagyok, hogy további nyugodt és biztos életet biztosíthatnának nekik, de elegendők arra, hogy ha kellő előképzés mellett és az elhelyezkedésükről való kellő gondoskodás mellett új életet kezdenek, az első lépéseket ennek az új életnek terén megtehessék. Éppen azért belekapcsolódom még abba a kérdésbe is, a amelyet mélyen tisztelt előttem felszólaló felsőházi tag úr felvetett, hogy a továbbiakban miképpen történik a honvédlegénység nevelése % Ezen a téren meerlehetősen messze elmentünk már és kívánjuk még további intézkedésekkel is kiegészíteni. Elsősorban természetszerűen súlyt helyezünk és kell helyeznünk a legénység erkölcsi nevelésére, mert hiszen elmultak már azok az idők, amikor kitűnő zsoldos katonák lehettek olyan egyének, akiknek erkölcsi érzületük egyáltalában nem volt és akik a magas zsold és rablási vágyuk kielégítése folytán életüket és vérüket készek voltak bárkiért feláldozni, aki őket kellőkép megfizette. Ma a hadseregnek nem lehet ilyen alapokon fennállania, ma a hadsereg az erkölcsös egyének alapjára kell, hogy felépítve legyen, mert hiszen ennek a kicsi hadseregnek az a hivatása, hogy a magyar katonai erényeket, az ezeréves magyar katonai vitézséget mintegy sűrített kivonatban foglalja magába, megőrizze, fejlessze és fenntartsa arra az időre, amikor megint talán egyszer módja és kötelessége lesz ezt a sűrített kivonatot az egész nemzetre kiterjeszteni. Ezt azonban nem lehet, csak erkölcsileg jól nevelt emberekkel megtenni, tehát, mint mondom, az erkölcsi nevelésre fordítunk gondot elsősorban. De tovább megyek és kijelenthetem, hogy analfabéta a honvédlegénység között ma már nincs. Tudniillik a szellemi nevelés a második lépés az erkölcsi nevelés mellett. Sajnos, a trianoni Magyarország határai akként vonattak meg, hogy ezeken a határokon belül tulajdonképpen nagyobb maradt az analfabéták százalékszáma, mint amilyen volt NagyMagyarországon. Méltóztatnak tudni, hogy ennek mik az okai, hogy a nagy magyar Alföldet, amely tulajdonképpen ma országunk szíve és lelke, annak idején elhanyagolták különböző okoknál fogva és inkább a perifériákat fejlesztették. Ennek következménye az, hogy az analfabéták száma aránytalanul nagy volt itt a kis országban és aránytalanul nagy az analfabéták száma, amikor bejön a legénység a honvédségbe. Súlyt helyezünk tehát szellemi továbbképzésükre is. Egészen rendes elemi iskolai tanításban részesülnek és amint mondom, elsősorban az írásolvasást kell, hogy mindegyik elsajátítsa. De tovább megyünk és a jövő életre is neveljük őket. Elsősorban természetszerűleg, minthogy a legnagyobb kontingenst a földmíveslakosságból kapjuk, a földmívelés terén igyekszünk őket kiképezni, s ez olyanformán történik, hogy majdnem minden honvédállomásnak van egy kicsi bérgazdasága, amelynek nagysága 20 és 100 hold között mozog, a szerint, hogy milyen nagy a helyőrség s mekkora a létszám. Ezekben a bérgazdaságokban kellő szakértő vezetés mellett a honvédek maguk látják el a mezei munkát, az egész évi munkát végigcsinálják s így látják és tanulják meg praktikusan a modern intenzív földinívelést. De ezenkívül a nem földmíves lakosság részére egyéb szaktanfolyamokat is tartunk fenn, amelyek arra hivatottak, hogy lehetővé tegyük nekik később az életben való elhelyezkedést. Vannak például kosárfonó-tanfolyamok, vannak asztalos-