Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-61

134 Az országgyűlés felsőházának 61. ülése 1929. évi június hó 7-én, pénteken. a nemzeti életünkkel egyidős alkotmányt. Ettől a pesszimista állásponttól én, aki harminc év óta élek benne Pest vármegye törvényhatóságának életében, (Éljenzés.) érzelmileg is és meggyőződésileg is igen-igen messze állok. Mert igaz ugyan, hogy a vármegyéknek az a két joguk megvolt, amelyet 1504 :

1. te. és 1545-iki országgyűlés adott, hogy tudnillik a meg nem szavazott adókat megtagadhatták, a meg nem szavazott újoncokat nem voltak kötelesek kiállítani és a királynak vagy helytartójának törvénytelen rendelkezéseit félretehették vagy azok ellen felírhattak, ez a két jog azonban a mai "-^ászos életünkben gyakorlati jelentőséggel alig bír. Az is tagadhatatlan, hogy ezt a két jogot, illetőleg annak az 1886 : XXI. te. 20. szakaszában megszavazott csökevényét, amelynek értelmében a vármegyei törvényhatóság, általában a törvényhatóság, nem köteles behajtani az országgyűlés által meg nem szavazott adókat és nem köteles kiállítani a meg nem szavazott újoncokat, a maeryar közfelfogás túlon túl becsülte, mert ennek a két jognak akkor lett volna belső és reális értéke, ha ez nemcsak jog, hanem kötelessé

0, is lett volna. De ez nem volt kötelesség, csak jog volt, amellyel a vármegye ha akart élt, ha nem akart, nem élt. De éppen ez bizonyítja, hogy a vármegyék — az a történelmi igazság — nem maradtak tisztán, kizárólag közigazgatási területek, hanem e«-^enesen politikai testületekké, egyenesen nemzetfenntartó és alkotmányvédő testületekké alakultak át. Az abszolutizmusnak az alkotmány ellen intézett minden támadása a vármegyék hazafias magatartásán tört meg. Ez élénk emlékünkben van. Csak pár szóval érintem, hogy a vármegye ősi kapuja előtt megtorpant a központi darabonthatalom; a törvényhatóságok voltak a legfőbb hatalmat gyakorló erőnek mindenkor szükséges ellenőrei és üdvös mérséklői. Ez magyar specifikum és ebben a pontban nyilatkozik meg a magyar közigazgatás különleges volta, speciális ősisége, aminőt a világ egyetlen közigazgatási rendszerében sem tapasztalhatunk. Ezért nem lehet a magyar közigazgatást sem a francia, sem az angol, sem az amerikai közigazgatással egy nívóra állítani, egy kaptafára húzni. De itt több is történt. Ezt a többet tartom én kiváló jelentőségűnek, nagy horderejűnek és felszólalásomnak tulajdonképpen ez volt a rugója. Ez a több az, hogv a vármegye mint ilyen, az idők folyamán egészen transzformálódott, egészen más jelleget öltött magára, mint eredetileer volt. Évszázados működése folyamán a nemzeti művelődésnek, a nemzeti erőgyűjtésnek nagy területeit kapcsolta magához, hogy metamorfózis által, eltérőleg minden rendtől, minden hivataltól, minden tisztségtől, alkotástól, intézménytől, a vármegye, mint közigazgatás is mélyen belenyúlt, sőt egészen belenőtt a magyar társadalmi életbe és eggyé vált azzal. Ezt a részt tartom én a vármegye életében rendkívül fontosnak, rendkívül nagy horderejűnek, és ezt a szerepkört a törvényjavaslat nem érinti, ezt a szerepkört nem csökkenti; sőt előnyére hozom fel, hogy ezt a szerepkört az érdekképviseletek bevonásával, az örökös tagságok bevonásával még jobban kiszélesíti, még jobban elmélyíti és intenzívebbé teheti. T. Felsőház! Méltóztassék megengedni, hogy a rendelkezésemre álló idő rövidsége ellenére is néhány pereié: foglalkozzam ezzel a kérdéssel. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) A mi társadalmunknak ezerféle baja van, amely bajok, amely szenvedések, tekintve jellegüket és természetüket, teljesen elütni látszanak mindattól és felülmúlni látszanak mindazt, amit a történelem e nemben feljegyzett; hiszen bajok, szenvedések elégedetlenségek mindig voltak és lesznek. A különbség a múlt és a jelen között csak az, hogy míg azelőtt ezeket a bajokat és szenvedéseket az élet velejárójának tekintették, amelyhez a becsületes, az egyszerű életmód, az élet etikai felfogása, a nyiltszívűség, az igazi, őszinte, benső vallásosság korrektívumot nyújtottak, addig ma ezek a tényezők, amelyek a szenvedéseket enyhíthetnék, az ellentéteket elsimíthatnák, vagy teljesen hiányoznak, vagy pedig erejükből mindinkább veszítenek. Annakelőtte a katasztrófák egybekovácsolták a szíveket és a szenvedések az emberek lelkéből szamaritánus, szeretetteljes érzéseket váltottak ki; ma szomorúan tapasztalom, hogy gazdasági válságok, pénzügyi elvérzések, a kultúra forrásainak kiapadása nemhogy összekovácsolnák, közelebb hoznák az embereket, hanem ellenkezőleg, eltávolították egymástól az emberek szívét. Szomorúan tapasztaljuk azt, hogy ma egész osztályok, sőt egész társadalmi rétegek sorakoznak fel egymás ellen, éppen a demokratizmus exponensei által. (Igaz! Ügy van!) Szomorúan tapasztaljuk azt úgyannyira, hogy még a nemzet nagy vitális kérdéseiben, aminő például a revízió kérdése, még azokban sem tudjuk ezeket az egymás ellen tusakodó rétegeket teljes egészükben, az utolsó szál emberig mind magunk mellé sorakoztatni. Szeparatizmus mindig volt, azelőtt is, most is van. Amikor azonban azelőtt a szeparatizmus csak kultúrdifferentciát jelentett, addig azt tapasztaljuk, hogy ez a szeparatizmus ellenszenvvé; sőt az egyes osztályok között gyűlöletté fajult. Nem akarok másra hivatkozni, — hiszen hivatkozhatnám osztályharcra, gyűlölségre — csak egyet említek fel, ami rendkívül fontossággal bír előttem és azt hiszem, a mélyen t. Felsőház minden egyes tagia előtt is. Ez az ellentét, ez a gyűlölség az, amely a falu és a város között kialakult. A falu nem szereti a várost, a munkás nem szereti JEL munkaadót, a földmíves sainda szemekkel néz az iirra, mert szerinte benne rejlik az ô verejtékezésének oka. Viszont a város nem érti meg a falut, nemcsak hogy nem rokonszenvezik vele, hanem nem is szereti a falut, amely szerinte pőrére vetkőzteti szívtelenül a városi latéin er elemet. Ez a téves beállításon alapuló ellentét, hoery csak az általam felhozott példánál maradjak, a város ós a falu között, az aerrár falu és a merkantil város között, a produktív falu ('s a tobzódó város között, amelyet mestersé"'cs inaehinációval táplálnak és élesztenek, nem közönséges baíok forrásává lehet, sőt válhatik Achilles-sarkává is, amellyel halálra sebezhetik ezt a magvar nemzetet, és ennek a kettős gyűlöletnek feltörő fűzében, ha ^z folytatódik, erősbödik, akkor felperzselődik és megég minden idealizmus, elpusztul mindem altruiz7I1US, összeomlik minden hazafiság. Ha ugyanis a falu meggyűlölte a várost, vele együtt gvűlölte meer azt a középosztálvt is. amely középosztály az ő adóiát kiveti és beszedi, az ő krWio-azfatását végzi, az ő fiait katonasorba ál Ht i a és neki az igazságot szolgáltat ia Ha a' város nem szereti a falut és meggyűlöli a fa Int. vele^ eevütt e-vűlöli meer azt az aranykalásszal ékes rónaságot is. amely neki csak keserű kenyeret ad és azt a rögöt, amlelyen apáink vére folyt. Itt állok ennél a jelenségnél és ebben aszó-