Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-61

Az országgyűlés felsőházának 61. ülése 1929. évi június hó 7-én, pénteken. 133 semmi aggályt és hivatkozik bizonyos bibliai argumentumra, arra, hogy a paradicsomban i« megvolt már az általános titkos választójog és pedig éppen a nők részére. Én ugyan erre azt mondom, hogy el is hibázták alaposan a szabadválasztást. (Derültség.) Nem kívánok foglalkozni azzal sem, hogy helyet foglaljanak-e a nők a törvényhatósági képviseletben, hogy vájjon túlteng-e ebben a törvényjavaslatban a főispáni hatáskör és hogy jobb lenne-e a lajstromos választási rendszer, mert ezek olyan kérdések, amelyeket az élet később majd meg fog korrigálni, ha ott hiba van és szelektálni fogja a jót a rossztól és esetleg pótolni fogja. Két olyan ellenvetés hangzott el azonban a tárgyalások folyamán, amelyekre én, mint az ősi vármegyének törhetetlen híve, aki évtizedeken keresztül benne éltem egy vármegyének törvényhatósági életében, reflektálni kívánok. Az egyik az, hogy ez a törvényjavaslat állítólag nem eléggé demokratikus ízű és a demokratikus elvek nem érvényesülnek eléggé benne. A másik ellenvetés, amely a tárgyalás folyamán elhangzott, komoly aggály tiszteletreméltó férfiak részéről is, az, hogy ennek a törvényjavaslatnak törvényerőre emelkedése esetén a vármegyének alkotmány védő joga meg fog csonkulni és tehetetlenné fog válni. (Gróf Széchenyi Aladár: 36. §.) Ez a két súlyos aggály tört elő és mered elénk elég komoly figyelmeztetőként. En keresem a megnyugvást ezek között az aggályok között és úgy vélem, hogy amikor a belügyminiszter úr ő excellenciája ezeknek a súlyos és sötét pontoknak ellenére mégis ragaszkodott a törvényjavaslat lényegéhez, tette ezt bizonyára annak az állambölcseletnek az alapján, — és ez az összkormányzatnak is álláspontja — amely nagyon erősen és bölcsen minden oly kockázatot kizár, amelyet állami életünkben megengedni nem lehet, mert a népesség fokozatos művelődésének progresszivitása, az értelmi és erkölcsi felfogásoknak tisztultsága arányában szabad csak a teljes demokratizmust az állami élet minden viszonylatában megvalósítani. (Ügy van! Ügy van!) Erre a mérsékletre intenek bennünket nagy, erős és hatalmas nyugati nemzeteknek az utóbbi években bekövetkezett szomorú jelenségei, amelyek azt mutatják, hogy a szélsőséges demokratizmusnak igen könnyen bekövetkezhető kinövéseivel és elfajulásaival szemben az egyéni szabadságjogok illuzóriusokká vagy legalább is tehetetlenekké válnak; (Ügy van! Ügy van!) ami viszont azt mutatja, hogy a demokratizmusnak minden áron való megvalósítása nem fedi a szociális igazságot. Tiszteletteljes véleményem szerint — és én ettől a meggyőződésemtől nem tudok megválni, niert a történelem igazolja meggyőződésem igazságát — a demokratizmus csak akkor jó, akkor válik be és akkor áll a szociális igazság szolgálatában és fedi azt teljesen, ha az Krisztusi alapokból nőtt ki, Krisztusi elvekkel táplálkozik és nemzeti motívumokkal van átszőve. Ha ezek közül bármelyik hiányzik a demokratizmusból, akkor én azt a demokratizmust nemzeti szemnontból veszedelmesnek látom. (Egy hang a jobboldalról: Ne legyen szabadkőmíves!) Nekünk Magyarországon speciális helyzetünk is van. Mi beteg, szanálásra szoruló nemzet vagyunk, amelynek mindig szem előtt kell tartania azt, hogy nem szabad soha olyan kísérli'let tennie, amely a mi szanálásunk érdekeit veszélyeztetné. Beengedhetünk mindenkit, aki arra megérett, az alkotmány sáncaiba, de az intéző hatalom megosztásánál ezt az érdeket^ a szanálásnak, a talpraállásnak, a megerősödésnek az érdekét sohasem szabad szem elől tévesztenünk. (Ügy van! Ügy van!) Sokszor történik hivatkozás arra, hogy a külföld ne mondja azt, hogy a magyar nemzet elmaradt nemzet és az előttem szólott Józan Miklós püspök úr ő méltósága szintén azzal méltóztatott argumentálni, hogy lássa a külföld, hogy nem vagyunk ultrakonzervatív, a demokratizmus szempontjából elmaradt és retrográd nemzet. Méltóztassanak nekem megengedni, hogy ezzel szemben azt a kijelentést tehessem, hogy aki minket, magyar nemzetet, a magyarságot retrográd, a demokratizmus szempontjából elmaradt, ultrakonzervatív nemzetnek mondott, mond vagy fog mondani, annak nincs tárgyilagosan igaza, az nem ismeri a magyar nemzet mentalitását, történelmét. (Báró Vay László: A magvar viszonyokat!) Senki a világon nem vádolhatja meg a magyar nemzetet és a magyarságot azzal, hogy bármikor is, akár születésében, akár évszázados fejlődésében antidemokratikus lett volna. Ne méltóztassanak megengedni, hogy ennek a szónak antidemokrácia, vagy demokrácia valódi igaz értelmét meghamisíthassák. Azt megengedem, állítom is és ezt letagadni nem lehet, hogy voltak a magyar nemzet történetében korszakok, rövidebbek, vagy hosszabbak, amikor a demokratizmus elveiben való részesedés talán összébb zsugorodott. De ezzel szemben felhozom azt, hogy a magyar nemzet történelmében nem egyszer fel van írva, hogy^ kiváltságos osztályaink születési és osztálykiváltságaikról önként lemondottak, azokat megosztották azokkal, akik az alkományos élet falain kívül állottak. (Ügy van! Ügy van!) A mi nemzetünk ősi fajának nobilitását hirdeti az a tény, hogy a kiváltságról való lemondás nálunk sohasem vérrel és karddal történt. (Gróf Széchenyi Aladár: Mindig önként!) mert minden alkalommal, amikor így akarták megcsinálni, az állandó nem volt; hanem nálunk a kiváltságról való lemondás, eltérőleg más nemzetektől, mindig az idők megértésének nyomán, a testvéries érzésnek, a magyar emberbaráti szeretetnek folyománya volt. (Ügy van! Ügy van!) így lett közössé a honvédelem, így lett közössé a közteherviselés, így szűntek meg a nemesi előjogok, így szabadult fel a jobbágyság és a demokratikus elveknek bevonásával így született meg az alkotó munka és a megértő jogegyenlőség jegyében a mostani Felsőház is. Ennél a pontnál, ha volna még valaki, aki kételkednék a vármegyék ősi intézményének nagyszerű, nemzeti missziójában, és ha volna valaki, akiben élne csak egy kis aggály is az iránt, hogy a vármegyék ősi intézményében demokratikus erő lüktetett mindenkor, annak szemei elé állítom azt, hogy amikor az országgyűlés Felsőháza a demokratikus elvek bevonásával új organizációban jelent meg a nemzet előtt, ehhez az újabb megalapozáshoz frissítő erőt, életenergiát, vérátömlesztést, az ódon, ősi vármegyétől kérte és kapta maga részére a Felsőház. Most azt kérdezem, hogyan va«vunk ma a vármegyék alkotmányvédő szerepével? Az utolsó évtizedben sokszor felhangzott a vád, amelynek egész irodalma volt, hogy ezerévés küzdelmeinknek leghűségesebb bástyája, legerőteljesebb, bevehetetlen bástyája felett az enyészetnek, a korhadásnak árnyéka lebegett. Egyesek úgy állították be a vármegyét, mint korhadt intézményt, mint petrifikált rendi alkotást, mint ittfelejtett muzeális maradványát a régi oligarcha Magyarországnak és a nemzeti tradíciók kevés megértésével támadták ezt