Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-60

Az országgyűlés felsőházának 60. ülése doktorátusnak visszaadná régi tudományos grádusszerű jelentőségét és egyéb vizsgákkal, más elnevezésekkel akarná az egységes jogi képzést biztosítani. (Helyeslés a jobboldalon.) Ezzel az aggodalommal tehát végeztem volna és azt hiszem, hogy ezt rövidesen magának a jogi oktatásnak fejlődése és megváltoztatása fogja majd tökéletesen eloszlatni. , Van azonban égy más vonatkozású megjegyzésem is erre a 65. §-ra, és ez olyan természetű, amilyen tudtommal sem a bizottsági tárgyalásokbau, sem pedig itt a plénumban senki részéről el nem hangzott. Azt, hogy senki részéről el nem hangzott, nagyon természetesnek tartom. Nevezetesen ez a vonatkozás az, hogy én azt a kérdést tartom egészen jogosan felvethetőnek, vájjon a mai viszonyok között teljesen indokolt-e a közigazgatási tisztviselők minősítéséhez, mint fogalmazási teendőket ellátó egyedüli és kizárólagos képzettséget, a jogi képzettséget megállapítani, és vájjon — természelesen bizonyos óvatosággal és megfelelő kautélák mellett — nem volna-e helyénvaló egészen más, főiskolai képesítéseket is bevenni a kvalifikáló erejű képesítések közé ? A Felsőház t. tagjai túlnyomórészben jogászok és amennyiben kimondottan nem jogászok, legalább is jogászi gondolkodásúak. Ez egészen természetes dolog. Én is, noha nem vagvok jogász, mint méltóztatnak majd látni, bizonyos mértékben jogászi gondolkodású vagyok, és Magyarországon egyszerűen a történelmi fejlődésnél fogva többó-kevésbbé minden ember kell, hogy jogászikig gondolkozzék. Ha én mégis itt most látszólag jogászellenesen beszélek, mert kétségbevonom, azt a mélyen t. Felsőház túlnyomó részétől bizonyára kétségbe nem vont felfogásjogosultságot, hogy a közigazgatási terület par excellence a jogászoknak fenntartott terület, azt ne méltóztassék semmiképpen se úgy venni, hogy én itt valami jogászellenes kirohanást akarok rendezni. Kijelentem, — noha mondom, hogy nem vagyok jogász — hogy nálam alig becsülheti valaki többre a jogi tudományt és a jogászi hivatást, de mégis a mai életnek bizonyos tekintetben, szerintem, kellene, hogy a régi jogászi felfogástól bizonyos koncessziókat csikarjon ki. Mélyen t. Felsőház! Hogy mennyire osztozom én abban a felfogásban, amely alapelgondolás szerint a közigazgatás igazában véve a jogászoknak teljesen megérdemelt területe, azt csak azzal illusztrálom, hogy én igazán kevés olyan meghatóan szép és találó fogalom meghatározást tudok, mint ami a régi római jogból származóan a jogra vonatkozólag fennáll, s amely szerint a jog tulajdonképpen ars boni et aequi, vagyis a jog a jónak és az igaznak tudománya. Ebből tehát most már szükségképpen következik, hogy mivel az emberi közösségben nyilvánvalólag elsősorban a jónak és az igaznak kell uralkodni, a jogtudományok tudósa, vagyis a jogász egyenesen hivatott és predesztinált arra, hogy az emberek sorsát az egymásközti vonatkozásban és az állammal szemben való vonatkozásban igazgassa, mert a jogász az ő tudományánál fogva alkalmas, a régi orthodox felfogás szerint egyedül alkalmas, arra, hogy megállapítsa mindig, mi a bonum és mi az aequum. E*zeL a felfogással azután együtt jár az is, hogy a jogász működési területén fellépnek bizonyos idegen dolgok is, amelyek a jogászi tudáson teljesen kívül állanak. Nem lehet azt kívánni a To^HBzToT'^TBgy^^^zTîn^ïz^SSgênTeTuTSfe'in^ tudós legyen, tehát logikusan más megoldás nincs, minthogy felvilágosításra szorul és azt a felvilágosítást megadja neki egy olyan szakértő, aki viszont azon a szűk idegen területen otthon van és így a jogász még az idegen területekre kiterjeszkedő intézkedések terén is kell, hogy az ars boni et aequi képessége alapján mindig, minden- I II ISÖHÁZI NAPLÓ. ív. 1929. évi június hó 6-án, csütörtökön. 121 nek egybevetése után megállapítsa azt, hogy mi a leghelyesebb. Én azt hiszem, senki kétségbe nem vonta volna azt, hogy a jogászoknak ez a kizárólagos érvényesülése fennáll a közigazgatás területén, ha az élet nem úgy fejlődött volna, ahogy fejlődött. Ha nem következett volna be az, hogy az utóbbi évtizedekben és talán különösen a háború óta az élet úgy alakul, hogy azok a problémák, amelyekkel a közigazgatásnak és a közigazgatási tisztviselőknek foglalkozniuk kell, annyira komplikált természetűek, annyira összeszövődötten állanak elő jogi, közgazdasági, műszaki, közegészségügyi, szociális természetű dolgokból, hogy itt azután a jogásznak helyes felvilágosítása gyorsan és röviden alig képzelhető el. A régi elgondolás ugyanis azt mondja, hogy annak a jogásznak, mivel niind• azokhoz a dolgokhoz nem ért, meg kell kérdeznie minden szakértőt abból a tekintetből, hogy az ő tudása területére vonatkozólag mi neki a véleménye. A sok szakértői vélemény és az ő jogi tudása összeegyeztetéséből kell meghozni a tulajdonképpeni döntést és intézkedést. Ez, a benne re,ilő nehézségektől eltekintve, azzal a káros következménnyel is jár, amit a bürokratizmus egyik jellegének és tünetének szoktak emlegetni, vagyis az akták lassú elintézésével, azzal, hogy az akták kézről kézre járnak, ügyosztályról ügyosztályra vándorolnak, itt vagy ott hosszú ideig , fekszenek és végül a döntés, amelynek sürgősen kellene megjönnie, megjön ugyan, de nagyon későn. Ez a merőben gyakorlatinak látszó szempont is önmagában véve már jogosulttá tenné azt, hogy itt valamiképpen az egész közigazgatási személyi megoldás elgondolásában történjék változás. Nagy kérdés az, hogy ez a változás tulajdonképpen mi legyen, miképpen lehet itt összeegyeztetni a jogi természetű dolgokat és a szakigényeket, mert minden ilyen vegyes terriiészetű dologban, amelyben a döntés és az intézkedés helyes, eltekintve attól, hogy az lassan vagy gyorsan jön létre, mégis két princípiumnak kell benne lennie, kell, hogy kielégítve legyen. Az egyik az, hogy ennek jogilag helyesnek kell lennie, a másik pedig az, hogy a szakszerűség szempontjából is helyesnek kell lennie. Ennek a kettőnek együttes biztosítása tulajdonképpen az a nehézség, amelyet különbözőképpen lehet megoldani próbálni, de ami az életben szerintem végérvényesen megoldva még nincs, éppen azért, mert ez a probléma aránylag új. A különböző országok különbözőképpen próbáltak itt segíteni, de egy teljesen elismert, véglegesnek tekinthető megoldás még nem forrhatott ki. Csak egy példát veszek, amely példát körülbelül mindenki ismeri, nem a megyei vagy városi, hanem a központi igazgatásnak, a minisztériumnak példáját, hogy minő ma a helyzet. Én, noha rengeteg sok kifogás emeltetett és talán még fog emeltetni, éppen a minisztériumok ügykezelésével szemben a gyorsaság és a könuyűség szempontjából, én azt mondhatnám, hogy itt elvileg a dolog elintézettnek tekinthető, mert a dolog úgy áll, hogy a helyes elintézés a mindenkori miniszter bölcs belátásán múlik. A dolog úgy áll, hogy a törvény, vagy mondjuk az 1925-ik évi 7IHI0 M. E. számú rendelet, amely tudvalevőleg ma minden tisztviselői probléma alapkódexe, megállapítja azt, hogy minden minisztérium központi igazgatásában hány ŐS milyen minősítéshez kötött állás tölthető be. Ezek közt az állások közt természetszerűleg vannak nagy számban a jogászi képesítéshez kötöttek és vannak kisebb számban, «le a szükséghez mérten, néha talán egészen kielégítő számban is, speciális, mondjuk szakképzettséghez kötöttek, vagyis mérnöki, orvosi vagy egyéb ilyen képzettséghez kötött állások. Az, hogy 21