Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-60

10H Az országgyűlés felsőházának 60. ülése 1929. évi június hó 6-án, csütörtökön. dezeni én, mennyivel több a, tisztifőügyész tudománya, mint a tisztifőorvosé. Ennek a kérdésnek elbírálásánál csak egy momentum jöhet magyarázatul, amely mindig vezérelte még boldogul/t Tisza István idejében is az intéző köröket az, bogy a főorvosnak megvan a magáugyakorlata, ennek következtében neki kevesebb .fiizetés jár. Ez nagyon furcsa megokolása a háttérbe szorításnak, mert ezzel mintegy ráutalják az illetőt arra, hogy a tisztifőorvosi állást tulajdonképpen csak mellékállásnak tekintse. De még ha ezt a magángyakorlatot, mint vagyonosodási forrást tekintjük i«, akkor is az igazságos elbánás azt hozná magávall, hogy annál a polgártmesternél, meg annál a tanácsnoknál is, aki a VII. fizetési osztályban kezdi szolgálatát, latoltassék meg, nincsenek-e olyan vagyonosodási helyzetben. amely megengedné azt, hogy őket egy fokozattal hátrább helyezzék. Ennek következménye természetesen az, hogy a tiszti főorvosi szakmában működők elkedvetlenednek. De érzik ezt a járási tiszti orvosok is, akik meglehetősen alacsony fokon, a IX. fizetési osztályban kezdik szolgálatukat. A részletes tárgyalás során majd leszek bátor erre különösebben kitérni. Az én álláspontomat megokolja még a/ is. hogy a tisztifőügyésznél még az a körülmény sem forog fenn, hogy hiszen az nem folytat magángyakorlatot. A magángyakorlat folytatását csak bizonyos irányban köti meg ez a törvényjavaslat, t. i. olyan esetekre szorítkozik, amelyben a törvényhatóság érdekelve van: ilyen ügyekben a tisztifőügyész, mint magánfél képviselője nem járhat el. A tisztifőorvosokra vonatkozólag pedig egy későbbi szakasz azt mondja, hogy reánézve a törvényhatósági szabályrendelet állapítja meg, folytathat-e magángyakorlatot. Tételezzük már most fel azt az esetet, hogy a törvényhatóság azt fogja kimondani; hogy nem engedi meg a tisztifőorvosnak a magángyakorlatot. Jó, ez elvi álláspont! De akkor nincs ebben a törvényjavaslatban, hogy ilyen esetekben azután az Llető tisztifőorvos a VII. osztályban kezdi az ö szolgálatát, hanem jóval az igazság inertekéin alul lesz a betiltott magángyakorlat és hát ráhelyezett fizetési osztály mellett. Pedig, hogy az a tiszti főorvos magánidejét a kaszinóiban tölti-e vagy az emberiség egészsége érdekélten végez-e szolgálatot, az végre is nem saját egyéni ügye, hanem általános közegészségügy s valóban megfontolandó, vájjon ezt e szerint a mérték szerint lehet-c megítélni. Van azután ennek a szakasznak egy másik része, amely a főlevéltárosra vonatkozik. Ht meg éppen sajátságos ellenmondás van egy már meglévő törvénnyel szemben. A muzeális törvény, amelyet csak nemrégiben tárgyaltunk a mélyen t. Felsőház fóruma előtt, megállapította a városi és vármegyei t'ölevéltárosok kvalifikációját, s kimondotta, hogy azok. akiknem bírnak evvel a kvalifikációval, ki sem nevezhetők. Ez ebben a közigazgatás rendezéséről szóló törvénycikkben egészen homályosan van kifejezve, sőt e törvényjavaslat megfelelő szakasza szerint alkalom van arra, hogy a törvényhatósági főlevéltárosi és levéltárosi állásra esetleg nem kvalifikált egyének is kinevezhetők. Ennek következtében, mintán ez az 1929. évi XI tcikk 30. §-ával határozott ellentétben áll, bátor vagyok a mélyen t. belügyminiszter ár figyelmét erre felhívni. A kisgyűlés hatáskörével kapcsolatban még meg kell említenem valamit, ami*, mint deus ex machina jelenik meg a törvényjavaslatban a nélkül, hogy megelőzőleg szó lett volna róla. Ez a számonkérőszék. A számonkérőszék tulajdonképpen még névszerint sem fordult elő a törvényjavaslatban. Ellenben van utalás arra, hogy az állandó választmány megszűnése következtében annak alelnökei helyébe két tagot választ, illetőleg küld ki a vármegyébe. De hogy a városokban is van számonkérőszék és hogy ez a rendelkezés éppúgy rászabandó a városokra, erről semmiféle említés téve nincs. Van azután ennek a törvényjavaslatnak még egy pontja, amely a nők választójogáról szól. En nem kívánom ezt a kérdést a csalóka holdfény világánál megvilágítani, én ennek gyakorlati oldaláról beszélek, és ebben a tekintetben talán mi orvosok vagyunk a legkompetensebbek annak megítélésére, hogy vájjon a női szervezet mentalitása olyan-e, amelyre a közügyek rendezését és intézését rá lehessen bízni. Ne méltóztassanak megijedni, ha én a teremtés nercétől, Ádámnak és Éva asszonynak alkotásától kezdve hasonlítom össze a helyzetet. Az azóta eltelt évezredeken át fogok suhanni és csak arra a szerepre kívánok rámutatni, amelyet a női nem évezredeken keresztül betöltött és amely az anyaságból és a családi otthon gondozásából állt. (Halljuk! Halljuk!) Régebben, a múlt századokban és ezredekben a nő alárendelt, majdnem azt mondhatnám, szolgai szereppel bírt. Ma, a civilizáció haladtával, a nő felemeltetett arra a piedesztálra, ahova való, és amelyen ha hivatását betölti, emberi és Istentől rendelt feladatának megfelel. (Ügy van! Ügy van!) A modern kultúra és a modern áramlatok azzal fenyegetik a női nemnek ezt a magasztos hivatását, hogy teljesen kizökkentik a gondviselés által megszabott mederből. Ha a mai nő egyéniségét összehasonlítom a múltéval, sajnos, bizonyos dekadenciát kell megállapítanom abban az irányban, hogy a családalapítási és családfenntartási vágy mindinkább kezd kihalni. (Joanovich Pál: Elég sajnos!) Mi az oka ennek? Oka az a szertelenség, amely a női divatban lábrakapott és amely szertelenség azt a helyzetet teremtette meg, hogy ma minden fiatalember igazán tízszer is meggondolja, hogy vájjon a házasság kötelékét magára vegye-e. (Ügy van! Ügy van!) A féktelen fényűzés, amely lábrakapott, amely anyagilag tönkretenni készül a családalapítási szándékot, lehetetlenné teszi azt, hogy egy kisebb dotációval bíró hivatalnok családot alapítson. De ha ennek csak az lenne a konzekvenciája, illetőleg velejárója, hogy a női ízlés magát a divat irányában kitombolja, akkor még hagyján, megbocsátható volna. Eltekintve azonban ennek a családi életre való visszahatásától, van egy másik, anyagi vonatkozása, és ez az, amelyre már ismételten figyelmeztették a legmagasabb körökből is nőket, hogy hova fog vezetni, ha milliókat és milliókat mindenféle külföldi puccokra adunk ki, ahelyett, hogy megbecsülve a magyar ipart, igyekeznénk azt támogatni és a pénzt az amúgy is elszegényedett országban megtartani. (Ügy van! Ügy van!) Azt hiszem, hogy a mi szegény, megnyomorított országunk adósságának nagy részét ki lehetne fizetni abból a pénzből, amelyet nőink feleslegesen dobnak ki mindenféle külföldi árucikkre. Ma tulajdonképpen minden igazán érző magyar asszonynak és nőnek nem lenne szabad más anyagból, mint magyar anyagból készült ruhát viselnie. (Helyeslés.) Es ez az, ahova konkludálni akarok, amikor én a női nem ítélőképességének csökkent mivoltára akarok rámutatni, amikor látva azt a fenyegető vésze dehnet, amelynek erkölcsileg és anyagilag vele