Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-20

Az országgyűlés felsőházának 20. ülése nem volna meg a szociálpolitikai éraése és értése. En- bizonyságot tehetek arról, hogy az alíam maga, összes adózó polgárai filléreiből nem mindig tud olyan szép jóléti intézményeket létrehozni, mint aminőket egyes tőkecsoportok munkásaik részére minden különösebb telszolitas vagy kényszer nélkül létesítettek. En gyönyörködve nézem végig azokat a csecsemomenhelyeket, napközi otthonokat, kórházakat, aggok házait és munkáslakásokat, amelyeket a tőke létrehozott, hogy a munkaerőt védje és a munkásság megelégedését gyarapitsa. Azonban épen ott van, ott kezdődik a szociálpolitika, ahol végződik a szociális charitas. A szociális charitas tulajdonképen erény, a szociálpolitika pedig kötelesség. A szociális charitas szeretet, a szociálpolitika pedig törvény és törvény alakjában rárótt olyan kényszerűség, amely a maga világos meglátásával eligazítja és kötelezi ténykedések végzésére magát a tőkét, amelyek alkalmasak arra, hogy jogot is adjanak annak a munkásnak az ő felhasznált munkaerejével szemben. Itt van az ütközőpont, illetőleg a szétválasztó vonal. Sokszor hallottam a tőkések, a kapitalizmus részéről: úgyis megteszünk mindent. Hallottam agrár cselédtartók részéről: miért hozol te, minister törvényt, miért hozatsz törvényt, amikor én patriarcha módjára gondoskodom megbetegedett cselédemről? Erre a válasz az, tisztelt Felsőház, hogy annak a munkásnak nemcsak a szeretet tárgyává, hanem jogi alannyá is kell válnia, mert én nem vagyok mindig biztos abban, hogy vájjon az a munkaadó ugyanattól a szeretettől füttetik-e, hogy vájjon a szeretetnek ugyanazon mértéke vagyon-e meg benne. Ha tehát a jog és kötelesség formájában öntöm be a szociálpolitikát, ebben az esetben jogot adtam annak a munkásnak indokolt esetekben, taxatíve megállapított esetekben arra, hogy követelhesse a rekonstrukcióját, vagy pedig az anyagi szanálását olyan esetekben, amikor esetleg a szociális charitas révén nem jutna vagy nem jutna teljesen az ő jogaihoz. Ez tulaj donképen a szociálpolitika nagy különbsége a szociális charltasszal szemben. Mármost az elméleti tapogatódzások terén különböző államok a háború előtt már, és ezeknek az élén — Germania docet — járt Németország a maga szociálpolitikai alkotásaival, megpróbálták szociálpolitikai intézményes intézkedésekkel ezt a gondolatot, amelyet voltam bátor vázolni, megrögziteni, és igy bizonyos egyensúlyt hozni a munka és toké viszonyába. A háborúsok mindent szétrombolt; szétrombolta a tőkéket, amelyek gyűjtettek ilyen célokra, megrontotta a munkaerőt, a teljesítőképességet és egyelőre elvette a lehetőségét is nagyon sok államnak abban az, irányban, hogy szociálpolitikáját vagy rekonstruálja, amennyiben rombadőlt sajnálatosan, vagy pediglen továbbfejlesztesse; következőleg szükséges volt, hogy egy olyan világközpont, egy olyan nemzetközi központ állittassék fel, amely mint eleven lobogó mécsese a lelkiismeretnek, szakadatlanul belefényeskedik az államok és törvényhozások lelkébe. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal vagy konferencia ilyen módon jött létre. Munkájának első része tulajdonképen elméleti, elméleti abban az értelemben, hogy a tőke és munka viszonyának rendezésére szükséges alapelveket, amennyiben még nem tisztáztattak volna teljesen, megpróbálja kitisztázni, bevonván az egész világról, a különböző államokból a leg1927. évi november hó 26-án, szombaton. 27 különbözőbb világnézetű tudós férfiakat ugy az elmelet, mint a gyakorlat teréről. Ne feledjük el azt, t. Felsőház, hogy az elmelet világa is megtarkult, színekben gazdagodott, bár nem értékben, amaz áramlatok fellépése revén, amelyek ismeretlenek voltak, vagy majdnem ismeretlenek voltak a háború előtt. Mert hiszen hallottunk mi akkor-is anarchistákról, a Bakunin-elméletről és nem tudom, miféle exotikus szellemi kilengésekről, de őszintén szólva, maga az elméleti szociálpolitika sem törődött sokat ezekkel. A háború alatt és a háború után azonban közjogi életformát keresett magának egy-egy ilyen szociálpolitikai szélsőséges gondolat. Keresett nálunk, amikor szovjetté próbálta átalakitani a magyar királyság államformáját; megpróbálkozott Németországban, hiszen méltóztatnak emlékezni à spartacidák rettenetes küzdelmére, amikor az utcakövezeten folyamokban, patakokban ömlött a polgárság vére egy ilyen utópiáért, de a polgárság részéről a saját létéért, a saját létezéseért. Es itt van Szovjet-Oroszország, amelynek beláthatatlan, óriási kincsei, mérhetetlen gazdasága, 160 és egynéhány millió főből álló nemzet-konglomerátuma, ime, ennek az elméleti kilengésnek államjogi formáját vette fel és szovjet-állammá fejlődött ki. Amikor ilyen tények jelentkeznek az emberiség életében, akkor igazam van, azt ál litván, hogy a szociálpolitika elméleti világa megtarkult, uj szinek kerültek bele, uj csaták és összeütközések lehetősége adatott meg, tehát még több szükség van arra, hogy egy ilyen nemzetközi, higgadtan és bölcsen mérlegelő konferencia próbálja megtisztázni a szélsőséges elméletek csatájából azokat a szociálpolitikai alapgondolatokat, amelyek elméletileg is helyesek és elfogadhatók minden modern gondolkozású állam kormánya és törvényhozása részéről. l i •'. I ; n j F**W De a másik, ami ennél talán még fontosabb, az, hogy nem szabad és nem kivan a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal megállani az elméleti elvek kitisztázásánál, hanem próbál gyakorlati ösztönzéseket és lendítéseket adni a gyakorlat érdekében és irányában, hogy a nagy alapelvek, amelyek kitisztázódtak, valóban gyakorlattá öltözzenek át és a munka és tőke fogalma, illetve viszonya törvényes alkotások révén változzék át olyanná, hogy a termelést előmozdítván, egyben a jólétet emelje és különösen a munkásság lelkében termelje ki azt a meggyőződést, hogy nincs elhagyatva, nincs kiszolgáltatva az erős ebb félnek. Én hálásan köszönöm, hogy ezt a néhány percet méltóztattak nekem ajándékozni, hogy ezt a rövid fejtegetést elmondhattam, nem annyira azért, hogy itt hangozzék el ebben a teremben, hanem azért, hogy hangozzék el a magyar törvényhozás legmagasabb fórumának terméből Genf felé, hogy ugyanolyan jóakarat sugárzását érezze meg a magyar törvényhozás Felsőháza részéről is, mint amilyen onnét mutatkozik a nagyon nehéz kérdések megvitatása és az életbe való átvitele terén. A magyar nemzet nem kivan papirostörvényeket alkotni, a magyar kormánynak nem az a szándéka, hogy egyszerűen csak törvénybe iktattat vagy elfogadását kéri bizonyos egyezményeknek, hogy azután azokkal ne törődjön. Nem, t. Felsőház, én a magam részéről vagyok annyira óvatos a legyengült, leromlott és megrontott magyar termelés érdekeivel szemben, és vagyok viszont annyi szeretettel a magyar munkásság jogos érdekeivel szemben, hogy semmiféle nemzet4*