Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.
Ülésnapok - 1927-30
1Ô0 'Az országgyűlés felsőházának 30. ülése 1928. évi március hó 22-én, csütörtökön. kozatlanságból ered. Akik ezt mondják, nincsenek beavatva a dologba, nem tudják, hogy tulajdonképen díjügyletről van itt szó mind az egyik esetben, mind a másikban. De a dolognak ez a nem ismerése, vagy félreismerése odáig vezet, hogy az egyik esetben követeli a közönség a biztosítási összeg valorizálását, a másik esetben pedig nem követeli. A kormány itt tulajdonképen: csak azt tette, amit a közvélemény már előbb kivánt. A takarékbetétek valorizálását nem igen követelték, pedig volt már erre is példa. Ott van a német példa. Németországban a takarékbetéteket is valorizálták. Tehát nem volt ok arra, hogy ezt mellőzzük. Nálunk mégis nem fordult elő az, hogy valami nagyobb mozgalom támadt volna a ^ takarókbetevők között arra, hogy a takarékbetéteket valorizálják. Annál nagyobb mozgalom volt a biztosítási összegek valorizálásánál. A törvényjavaslat tehát csak azt tette, amit a közvélemény kivánt. Hogy helyes volt-e, nem volt-e helyes, arról lehet beszélni. Hiszen a közvélemény nem mindig azt követeli, ami helyes, még akkor sem mindig, ha az érdekének megfelel, mert gyakran nem ismeri saját érdekét. Ennélfogva/ tehát nem lehet zokon venni, hogy a törvény a kettő közt ezt a különbséget teszi, — nem lehet ezt a kormány rovására tenni. A tény azonban az, hogy ebben egy nagyon nagy igazságtalanság van. Vagy mindkettőre ki kell mondani a valorizációt, vagy egyikre sem szabad kimondani. De betetőzi az igazságtalanságot az, hogy amíg a takarékpénztárak nem valorizálnak, a biztosítótársaságok kénytelenek Valorizálni. Ez a valorizálás olyan terhekkel van párosítva, amelyeket a biztosítótársaságok alig viselhetnek el. Már magában véve az, hogy egy olyan eljárást választott a tisztelt kormány, amely az összes biztosítótársaságokat egy kalap alá helyezi, nem helyes. Egy kalap alá helyezi a gyengébbet az erősebbel, a koraibban keletkezettet a későbben keletkezettel, azt a társulatot, amely túlnyomóan nem is életbiztosítással, hanem eleimi biztosítással foglalkozik, szintén egy kalap alá veszi a többivel, mindegyikre kimondván azt, hogy díjbevételeinek egy, illetőleg két percentjét tessék beszolgáltatni egy közös alapba, amelyből azután hét esztendő múlva történik a kielégítés, amelynek mértéke 5 percentben van megállapítva. Nem tudom, hogy a kormány tett-e számításokat arra nézve, hogy mit jelent az a teher, amelyet ezzel a biztositótársaságokrla rótt. Egy érdekes cikk jelent meg erre vonatkozólagaz egyik szaklapban, amely kimutatja, hogy mennyi az, amit kétpercentes alapon az egyes társulatok fognak fizetni, mennyi általában a kiadásuk és mi az üzleti eredményük. Itt a következőket tapasztaljuk. A legelső társaságok egyikének direkt díjbevétele körülbelül 12 millió pengő. Ez bizonyára sok. Ennek két percentje 240.000 pengő. Indirekt díjbevétele 2 millió pengő, — a viszontbiztosító részéről — aminek egy percentje 20.000 pengő. A,« összes befizetés az állampénztárba tehát 260.000 pengő. Nyereség volt a múlt évben az eleimi ágban 207.500 pengő, veszteség volt az életáig'ban^27.200 pengő, tehát 180.300 pengő befizetés volt, és így végül nyereség helyett 79.700 pengő veszteség áll elő. Amikor tehát a törvény azt követeli, hogy két % illetőleg egy percentet adjon le az a biztositótársaság akkor r arra kényszerítik, hogy veszteséggel dolgozzéik hét esztendőn keresztül. Hát mit fognak csinálni a biztosítótársaságok hét sovány esztendőn keresztül 1 ? Tudvalevőleg a hét sovány esztendőnek, megfelelően azok a tehenek, amelyekről a biblia megemlékezik, a hét sovány esztendő alatt résziben el is hullottak. Bizony nem igen tudták keresztül élni azt a hét sovány esztendőt. A 'biztosítók közül is majd talán a hét sovány esztendő alatt elbuknak egyesek, annyira megy ez a dolog. Mert amit én felolvastam, az a legnagyobb társaságok egyikére vonatkozik. Hát a gyengébb társaságot mennyi veszteséget szenvednek 1 ? Mit fog csinálni a biztositótársaság 1 ? Osztalékot fog talán adni a veszteségből 1 ? Hiszen tudvalevőleg nálunk a társulatok még a nyereségből sem szeretnek osztalékot adni. (Derültség.) A mi osztalékpolitikánk negatív, lehetőleg arra törekednek, hogy ne adjanak osztalékot. A biztosi tó társaságok eddigelé sem voltak valami nagyon előnyös helyzetben, hogy nagyobb osztalékot adjanak, ezentúl meg épen nem fognak tudni osztalékot adni. De akikor kinek dolgozik a részvényes, aki összehozta a pénzt? Persze, a tisztviselői kart fenn kell tartani. Mert hiszen általában hogy áll nálunk a dolog? Minthogy a részvényes nem kapja meg pénzének kamatozását, a mi társulataink túlnyomóan a tisztviselők érdekében állanak fenn. Ez igen szép dolog, de végtére azt követelni, hogy az ember odaadja a pénzét csak azért, hogy más éljen, én pedig koplaljak, még sem lehet. (Felkiáltások a jobboldalon: Ez igaz!) Tehát miért dolgozzanak a társulatok, ha ilyen teher nehezedik reájuk? Érdekes, hogy a Képviselőház elé terjesztett eredeti javaslatban ilyen nagy teher még nem volt kontemptálva. Azt, amit akkoriban a tiszta nyereségből fizetendő 20 percenttel akartak megállapítani, még egy percentet sem tett ki a díjbevételekből. Hát miéírt változtattjáik meg in pejus, amikor azi egész megterhelés igazságtalan? Sajnos, ez megint a kevésértésnek a következménye volt. Amin leginkább csodálkozom, az az, hogy olyan emberek, akik a gyakorlati életben a kereskedelmi ágban szerepet játszanak, odáig mentek, hogy még 25 percentes valorizálást is követeltek, ami persze abszurdum. Mondom, ez a blztositótársaságokat sújtó rendkívüli megterhelés igazságtalan. Az lett volná igazságos, ha a díjtartalékokat valorizálják, ha maga az állam azt mondja, hogy azokat a hadikölosönöket» amelyeket ti jegyeztetek, 5% erejéig beváltom és ezt adjátok oda a biztosított feleknek. Ez tiszta, igazsagps dolog lett volna. így jártak el Németországban, ahol szintén valorizáltak, — ez igaz — de ugy, hogy megelőzőleg valorizálták a különböző állama, és más címleteket. Itt különösen eimlitenem kell. hogy a biztosítótársaságoknak nem volt választásuk,, hogy mibe fektessék díjtartalékaikat, kénytelenek voltak, — a kereskedelmi törvény és ujabb törvények követelik — hogy elsősorban állampapírokba helyezzék el díjtartalékaikat. Nagyon' jól tudjuk, hogy a háború alatt a pénzügyministerek milyein pressziót gyakoroltak abban az irányban, hogy a biztosítótársaságok miniéi többet fektessenek hadikölcsönbe. Tehát mondhatni minősített felelősség terheli az államot a biztositótársiaságokkal szemben. Ha tehát valahol kötelessége lett volna az államnak a hadikölcsönöket — bár csak kisebb mértékben is — valorizálni, épen a biztosítótársaságokkal szemben lett volna az és ha ezt tette volna, akkor nem lett volna az ő részükről se panasz, mert hiszen a fedezet ott lévén és úgyis a biztosított feleké lévén 1 , egyszerűen kiadják azt, ami belőle telik, az 5%-os valorizációt. Mondom, nagyon mostohán bánt a t. kormány a biztosítótársaságokkal és miután a
