Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-30

r

Az országgyűlés felsőházának 30. ülése 1928. évi március hó 22-én, csütörtökön. 185 egyenlő elbánás elve tehát igenis megengedi, hogy a hadikölcsönkötvények átértékelésének lehetőséigére ezektől is valamely áldozatot kívánhassunk. Nem kívánok külön beszélni azokról, akik hadimilliomosok és hadiszállítók voltak. Nem kivánotk azért, mert az igazat megvallva, ezeknek a megfogása, szerény nézetem szerint, ma már késő, de ha meg lehet őket fogni, beleesnek abba a kategóriába amelyikről az előbb beszéliem. De ugy képzelem!, hogy a hadikölcsönkötyények átértékelésére lehetőséget adna, ha az állam nyereménykötvény formájára változtatná át és bizonyos hosszabb idő múlva sorsolná ki azokat. Ugyancsak a hadikölcsönkötvények valorizálására szolgálhat az az összeg, amelyet a törvényhozás a hadirokkantak, hadiözvegyek és árvák segítésére az évi budgetbe beállított, mert hiszen egészen természetszerű életfolyamat, hogy a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák száma állandóan csökkenni fog, tehát bizonyos összegek felszabadulnak és ezek az összegek természetesen suko&ssive elsősorban kamatszolgáltatásra volnának fordithiatók, azután pdig tőketörlesztés fedezetére. Addig azonban, míg ez bekövetkezik, a magam részéről készséggel elfogadom a kormánynak azt a segitő kezét, hogy karitatív valorizációt állítson be. Elfogadom azért, mert akik módosabb helyzetben vannak, azok várhátnak. Aízt képzelem, hogy azoknak nem olyan sürgős az, hogy azt a kicsit megkapják minél hamarabb, bár állitoni, hogy mindenkinek szüksége, hogy a kicsit is megkaphassa, mert a mai viszonyok sóikkal nehezebbek, mint a régiek voltak. De mégis azt állítom, hogy szükséges, hogy elsősorban azok kapják meg a támogatást, akik ha talán kevesebbet is jegyeztek annak idején, de mégis mindenüket, vagy legalább is vagyonuknak nagy részét áldozták fel és ennélfogva ma azoknak az a kicsi is sokkal nagyobb támogatás, mintha a gazdagoknak az egész jegyzése vissza pótoltatik. Ennélfogva örömmel látom, hogy a kormány az időleges megoldás tekintetében a karikativ valorizációra gondolt, és osak azt kérem, hogy méltóztassék azt mielőbb megoldani, még olyan időben, amikor azzal sok könnyet letörölhet. Ha mindezeket figyelembe vesszük, azt állapithatjuk meg, hogy az állam igyekszik kötelességét teljesíteni és az állam szorgosan figyelembe veszi a salus rei publicae mellett a sunm cuique elvét is. Nem látok azonban mindenütt ilyen törekvést. Nálunk még ma is az az elv, hogy mindent az államtól várunk, és ha valami veszteségünk van, akkor igyekszünk az államtól kérni. A mai általános felfogás szerint az államnak vagy legrosszabb esetben a törvényhatóságnak és községnek a kötelessége minden veszteséget pótölni, magánosok erre kötelezve nincsenek. A jelen törvényjavaslat azonban gondoskodik arról is, hogy a magánosok is 'teljesítsenek kötelezettséget, és szerintem még tovább is megy a javaslat, mint a mai gyakorlati élet megkívánná, amikor már nyugvópontra, jutott kérdéseket is megbolygatni enged bizonyos határidőn belül. Nem látok azonban a törvényjavaslatban rendelkezést két irányban; nem látok rendelkezést elsősorban — és nagyon helyesen — a záloglevelek valorizációja tekintetében, azután nem látok — már nem olyan helyesen — a takarékbetétek megtérítése tekintetében. Helyeslem, hogy a záloglevelek valorizációja tekintetében nincs rendelkezés. Helyeslem annak ellenére, hogy bevallom, miszerint 1920-tól 1923-ig magam is követeltem a záloglevelek valorizációját. Merem állitani, hogy ha akkor a valorizáció elrendeltetett volna, vagy a bankoknak az a tárgyalása, mely akkor ismtételten megtartatott, tényleg egyöntetű megállapodásra vezetett volna és ez a megállapodás végrehajtatott volna, akkor a zálogleveleknek néminemű valorizációja megtörténhetett volna. Ma azonban, amikor — sajnos — nagymennyiségű záloglevelek értékét magam is vesztek, be kell vallanom, nem tartanám helyesnek, ha a záloglevelek valorizálhatnának. Nem tartanám helyesnek pedig azért, mert egyrészt a záloglevelek nagyrésze már kisorsoltatott és legnagyobb része beváltatott, — azok tehát mla már kézben nincsenek — de nem tartanám helyesnek azért sem, mert ma loglevéladósok legnagyobb része tartozását már visszafizette. Voltaképen tehát egy teljesen befejezett hitelügylet megszűnte után annak viszszaállitásáról volna szó, amit én magánjogi abszurdumnak tartok. Nem tartanám azonban ezt helyesnek a telekkönyvi rend érdekében sem, mert hiszen teljesen lehetetlen dolognak tartom, hogy a telekkönyvben már régen törölt adósságokat újból visszaállítsanak és ezzel a telekkönyvi rendet és a hiteléletet — amely pedig nagyon fontos — megzavarják. Fontos ez nálunk azért, mert a hitelélet nálunk különösen olyan irányban fejlődött, hogy a biztosítékot mindig ingatlan képezi; ennélfogva méltóztassanak elképzelni, micsoda állapotok jönnének létre, ha ezek elé az utólag felmerült tartozások elé régi, kiegyenlített tartozások betábláztatnának. A záloglevelek valorizálását tehát ezekből a szempontokból lehetetlennek tartom. Ámbár nem értek egyet Szterényi őnagyméltóságával. hogy nem is lehetne a zálogleveleket valorizálni azért, mert hiszen kétszerannyi záloglevél forog kint, mint amennyi a záloglevélkibocsátó intézeteknek a vagyona. Nem értek ezzel egyet azért sem, mert hiszen voltaképen a záloglevelekért a záloglevélkibocsátó intézetek nem saját vagyonukkal felelősek, hanem felelősek elsősorban azokkal a záloglevélkövetelésekkel, amelyek kibocsáttattak. (Szterényi József: Tehát a földbirtokos!) Ha tehát arról van szó, hogy a pénzintézeteket vegyem elő ezekért a záloglevelekért, abban az esetben nem az ő vagyonukat kell néznem, hanem azt a lehetőségei amely a még fennálló záloglevéladósság alapján előállhatna. Amint azonban bátor voltam mondani, ez maga már annyira elenyészően^ csekély, hogy erre alapítani nem lehet és én teljesen figyelmen kivül hagyom, hogy mennyi a záloglevélkibocsátó intézetek vagyona, azokat ma a záloglevelek valorizálása tekintetében nem tudom igénybe venni. Nem tudok azonban ennyire helyeselni annak, hogy a takarékpénztárak és egyéb pénzintézetek egyáltalában nem ß-ondoltak a takarékbetétek valorizálására. Tudom, hogy ez megint olyan kérdés, amely nem fog köztetszést kiváltani. Előrebocsátom, hogy nem kívánom ennek törvényhozási szabályozását, de nem azért, hogy a viszonyok ma már anynyina változtak, hogy a legszorgosabb kutatás mellett sem lehet Olyan törvénynek a meghozása, amely egyformán méltányosan tudna hatni az összes pénzintézetekre. Annyira megváltoztak a pénzintézetek gazdasági viszonyai és helyzete, hogy egy nevezőre hozni őket lehetetlen volna; igen sok pénzintézet tönkrement, vagy megszűnt és ez által a betevők kártalanítása lehetetlen lenne. Még sem hagyhatom azonban szó nélkül ezt a kérdést és pedig azért, mert láttam pénzintézeti igazgatóikat, akik nagyon hangsúlyozták az állam becsületbeli köte-