Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-29

172 Az országgyűlés felsőházának 29, illése 1928. évi március hó 21-én, szerdán. Természetesen a törvényhozás bölcseségétől fog függeni, hogy meghatározza azt, milyen mértékben valorizálandók a záloglevelek. Itt sem gondol senki 100%-os valorizációra. Itt két irányadó szempont lehet: olyan valorizácionális kulcs megállapítása, amely mellett a bank nem megy tönkre, ez az egyik szempont ; a másik szempont pedig az, hogy némileg regresszusban, kárpótlásban részesítsék azt, aki a zálogleveleket megvette. Ehhez is joga van a záloglevél-birtokosnak. A külön biztosítéki alapokról nem számoltak el a bankok. Ha ez a törvényjavaslat törvényerőre emelkedik, és ha vannak még záloglevélkölcsönök, amelyek nincsenek kifizetve, akkor még a jövőben is ilyen korona korona elmélet alapján lehet kifizetni semmivel ezeket a követeléseket. S attól se méltóztassék félni, hogy a külföld szempontjából ennek a dolognak lebonyolítása valami különös nehézségekbe ütköznék. A nagy antanttal szemben meg vannak állapítva az elvek, hogyan kell megfizetni a zálogleveleket. Akár valorizáljuk zálogleveleinket, akár nem, az fait accompli ; a kis antanttal szemben pedig egyezmények jöttek létre, igy a Romániával és Csehországgal kötött egyezmény a korona korona elméletet mondja ki. Ezek befejezett jogérvényes dolgok. Szerbiával még nincs egyezményünk, de parafálva van s épen olyan értelemben szól, mint a román egyezmény. Amerikai vonatkozásban pedig szintén nem kell attól tartani, hogy valami túlságosan nagy fizetés lenne ennek következménye. Az elmondottak alapján bátor vagyok két ha tározati javaslatot benyújtani (olvassa) : «A Felsőház kívánatosnak tartja, hogy a 8. §. félretétele mellett már most terjesztessék elő törvényjavaslat az 1914. évi július hó 28-ik napja után az 1912. évi LXIII. t. c. 17. §a alapján kibocsátott államadóssági címletek közül azok átértékelésének kérdésében, amelyek a háborús magyar államadósságok nosztrifikálasakor mint a tulajdonos eredeti jegyzésű címletei láttattak el magyar nosztrifikálási megjelöléssel és azóta is állandóan az eredeti jegyzők vagy örököseik tulajdonában vannak. Ehhez képest felkéri a kormányt, hogy ilyen értelmű törvényjavaslatot mielőbb terjesszen elő.» Ez az egyik határozati javaslatom. A másik határozati javaslatom pedig a következőképen hangzik (olvassa): «A Felsőház kívánatosnak tartja, hogy a záloglevelek az átértékelésből ki ne vétessenek, hanem szintén átértékelhetők legyenek. Ennélfogva a törvényjavaslatnak a záloglevelek át nem értékelhetésére vonatkozó rendelkezésének — 4. §. negyedik pontjának — elhagyása mellett felkéri a kormányt, hogy ilyen értelmű törvényjavaslatot mielőbb terjesszen be.» Sok szó esett már a törvényhozás termeiben arról, hogy a mai politikai és gazdasági viszonyok elsőrendű kötelességévé teszik a kormánynak és mindenkinek, akinek ebbe a kérdésbe beleszólása van, hogy a középosztályt szanálni, rendezni, talpraállitani kell. A középosztálynak gerincét képezi a lateiner elem. A lateiner elem, orvos, ügyvéd, mérnök, művész stb. nem kap nyugdijat, hanem magának kell nyugdijat teremtenie. Ez a rendes gazdálkodás elvei szerint a múltban meg is történt. Minden ember, aki tekintettel volt önmagára és családjára és azokra az etikai momentumokra, amelyek minden gondos családapát vezérelnek, szerzett magának egy bizonyos szerény tőkét, amelynek kamataiból él majdan akkor, ha munkaképtelenség fog nála beállani, vagy pedig az öregség korára, vagy pedig ha sirba száll, hogy özvegyének és árváinak legalább betevő falatjuk legyen. Az utóbbi időben a háború utáni következmények ezeket az úgynevezett magánpensio-alapokat mind elsodorták, mert ezek fix kamatozású papirosokba, záloglevelekbe és hadikölcsönökbe voltak fektetve. Ne méltóztassanak csodálkozni azon, ha nap-nap mellett olvassuk az újságból, hogy a középosztályhoz tartozó, tehát a társadalom legértékesebb elemei közül sokan öngyilkosok lesznek ha kénytelenek a büntető paragrafusokkal kollizióba jutni. Ilyen állapotokon csak akkor lehet segíteni, ha a kormány megteszi a maga kötelességét és gondoskodik a középosztály talpraállitásáról. Nagyon kérem a mélyen t. kormányt és nagyon kérem az igen t. Felsőházat, méltóztassanak az általam benyújtott két határozati javaslatot szives konszideráció tárgyává tenni és a közérdeket szem előtt tartva azt megszavazni. Egyebekben a törvényjavaslatot elfogadom. (Helyeslés \J Elnök : Vitéz Hellebronth Antal őexcellenciájáé a szó. Vitéz Hellebronth Antal: Nagyméltóságú Elnök Ur ! Igen t. Felsőház ! Bocsánatot kérek, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat tárgyalásánál nem arról fogok beszélni, ami ebben a törvényjavaslatban van, hanem egy olyan tárgyról, amely ebben a törvényjavaslatban nincs felemlítve. Ez a tárgy a vitézségi érempótdíjaknak a valorizálása. Ha a hadikölcsönökre vonatkozólag számtalanszor hangzott el már az az állítás, hogy ez a magyar nemzetnek becsületbeli kötelessége, ugy ezt épen olyan mérvben állíthatjuk a vitézségi érempótdíjak valorizációjára is. Hogy ebben az ügyben nem történtek népgyűlések, ahol túlzsúfolt termekben nagyhangú szónokok felhívták volna a kormány figyelmét arra, hogy intézkedjék ebben az ügyben, ez nem azért történt, mintha a vitézségi éremmel kitüntetettek belenyugodtak volna abba, hogy 1924-ben a vitézségi érempótdíjak kifizetését egyszerűen beszüntették. Méltóztassanak hitelt adni szavaimnak, hogy mi, akik érintkezésben vagyunk ezekkel a vitézségi érmekkel kitüntetettekkel, tudjuk azt, hogy talán semmi sem fáj nekik ugy, mint épen az, hogy ők már négy esztendeje nem kapnak pótdijat. Mert ők abban a hitben voltak, hogy a vitézségi érmet és a vele járó pótdíjat nem veheti el tőlük senki sem. A hadikölcsönökre vonatkozólag belátják azt, hogy itt jelenleg nem történhetik semmi, de azt, hogy ők a vitézségi érempótdíjat nem fogják megkapni, ezt nem hitték volna el senkinek, akárki is mondta volna el ezt nekik. Ennek ellenére mégsem gyűléseztek, mégsem demonstráltak és ezt két fő okból tették. Az egyik az, hogy a vitézségi éremmel kitüntetettek még mindig katonáknak érzik magukat és mint ilyenek nem demonstrálnak, mert nem szabad nekik és akinek már szabad, annak nem illik. A második föok pedig az volt, hogy belátták azt, hogy nincs a háború vérviharain keresztülment országok és nemzetek között egy sem olyan, mint a magyar, amely annyi megértési annyi megbecsülést és elismerést tanúsított volna azokkal szemben, akik életüket és vérüket áldozták a hazáért és azokkal szemben, akiket az isteni gondviselés élve vezérelt haza a harc mezejéről, ahol ők kitüntették magukat. Ennek a megértésnek, a megbecsülésnek első jeleként fogamzott meg a mi főméltóságu Kormányzó urunk lelkében, vagy talán jobban mondom az ő színtiszta, igaz magyar szivében a Vitézi Rend megalapításának nagyszerű gondolata. Ez a gondolat az 1920. évi 6650. számú ministerelnöki rendeletben megtestesült, amely kimondja azt, hogy a magyar állam védelmében kitűnt feddhetlen honfiak részére a haza el nem múló hálája jeléül vitézi telkek adományozandók. Ez a rendelet, amely a földbirtokrendezésre vonatkozó 1920. XXXVI. te-ben törvényesíttetett, a vitézségi éremmel kitüntetetteknek csakis a legeslegkiválobbjaira lehetett tekintettel, azokra