Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-29

Az országgyűlés felsőházának 29. ülése legyen szabad ismét Teleszky János t. barátom tegnapi beszédének egyik részére hivatkoznom, aki a mai költségvetéssel állitotta szembe azokat a valorizációs összegeket, összegek nélkül, mint amelyek szükségesek, mondván azt, hogy lassúbb tempóban a kiadásokkal sok igényt lehetne kielégíteni. Tökéletesen igaza van, de én tovább megyek ennél, én a takarékosságnak olymérvü alkalmazását tartanám szükségesnek az államháztartásban, amiről itt ismételten szó esett, amit magam ismételten követeltem, sajnos nem mondhatom azt, hogy eredménnyel. {Igazi Ugy van!) A takarékosságnak az egész vonalon oly messzemenő alkalmazását követelem, hogj

r ne vádolhassa ezt az országot se bent, se kint senki azz 1, hogy feles kiadásokra van pénze függ van ! Ugy van ! a jobboldalon), de a kötelességek teljesítésére nincs. Nem itt van a helye, hogy ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozzam. A t. pénzügyminister ur egyik beszédében utalt arra, hogy konkrét adatokat kérne a takarékosság kérdésében. Majd a költségvetés tárgyalása alkalmával leszek bátor ebben a tekintetben néhány észrevételt lenni, nem abban a vonatkozásban, mintha az általam — bár van olyan is — kifogásolt kiadások egyáltalában az állam érdekében nem volnának szükségesek, hanem csak abban túlnyomóan, hogy a tempó, amelyben a kiadásokat vállaljuk, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon) nem helyes és a sorrend, amelyben a kiadások felmerülnek, nem helyes (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon), abban, hogy nem a termelést forszírozzuk előbb, nem a termelésre fektetjük a fősúlyt, (Igaz ! Ugy van ! a jobboldalon) és különösen a mai helyzetben nem a mezőgazdaságra, (Ugy van ! Ugy van! a jobboldalon.) hanem olyan kiadásokra, amelyekéit, ha évek sorára osztanók fel, bőven eleget tennénk kötelességünknek. De mondom, nem ezzel a kérdéssel, hanem inkább azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni röviden, hogy elbirná-e az államháztartás egyensúlya azokat a követeléseket, amelyek előállanak ennek a kérdésnek kapcsán ? Általában a német valorizációs törvénynek az ipari kötvényekre vonatkozó valorizációs kulcsával szokás operálni nálunk és ezt a követelést támasztani velük szemben. Megjegyzendő, hogy ugyanezt a követelést hangoztatják külföldön is, azért választottam azt a számadatot. Ha ezen az alapon, 12

1

/» %-os alapon vennők azokat a kötelezettségeket, — t. i. nekünk imputait kötelezettségeket, plus a hadikölcsönök — akkor 79'7 millió pengő volna az az évi kamatszükséglet, amely erre szükéges volna. Méltóztassanak ezt kiszámítani a tőkére is, mert hiszen ha csak szelvényvalorizálásról van is szó, ugyanilyen arányban természetesen emelkedik a tőke is. Hogy pedig mennyire evés közben jön meg az étvágy, arra nézve az imént voltam bátor már utalni, a Caisse commune-nek párisi legutóbbi konferenciájára, ugy itt is utalhassak arra, ahol nem kevesebbet kívántak már a hitelező államok, mint h°gy a járadékkötelezettségére nézve a magyar államnak amely nem tőkében törlesztendő, hanem amelynek csak a kamatai, a szelvények fizetendők, hogy most már a jóvátételi bizottság kötelezze az ados államokat, — tehát ezek közt bennünket is — ezeknek törlesztéses kölcsönné való átalakításra. Hogy mit je'entene ez költségvetési szempontból, azt talán bővebben bizonyítani nem szükséges. Emiitettem az imént, hogy a 4705 millió külföldi tartozásból azokon kivül, amelyeket, mint a régi monarchia tartozásait és a tőlünk 100°/

0-ig a kvóta erejéig követelt fizetéseket mint jogtalan követeléseket jeleztem, az effektive fennálló 2200 millió tőkekövetelésnek ugyanazon német kulcs szerint való valorizálása 2716 millió pengőt jelentene. Méltóztatik gondolni, mélyen t. Felsőház, hogy amig ezek a kérdések elintézve nincsenek, amig a mi evidens jogaink e téren tisztázva nincsenek, 1928. évi március hó 21-én, szerdán. 165 amíg nem juttattuk érvényre azt az álláspontot, hogy mi egy fillérrel sem tartozunk többet fizetni, mint amit a békeszerződés reánk ró, lehet ezzel a kérdéssel foglalkozni ? Azt szokás ezzel szembeállítani, — nem itt a Felsőházban, hanem a Képviselőházban történt, — hogy ime, itt vannak az óriási pénztári feleslegek, hiszen azok csak elbírják ezeket a terheket. Nézzünk egy kissé a szemébe ennek a kérdésnek is. Az 1924—25. költségvetési évben a pénztári felesleg 1047 millió volt, 1925—26-ban 93*3 millió, 1926 27-ben — az útépítésre adott előlegek nélkül — 121 '5 millió. Az idei költségvetésben ezekből a feleslegekből már hiányozni fo« 67 millió, amely a tisztviselők és nyugdijasok fizetésének illetőleg illetményének felemelésére fordíttatott. Méltóztassék megengedni, hogy egy pillanatra időzzem ennél a pontnál. A magyar tisztviselői kar még igy, a felemelt fizetéséből is 40—50°/o-át kapja csak az aranyparitásnak, az aranyparitást ugy értve, hogy nem a békeparitást, hanem az arany vásárlóképességének csökkenését veszem számításba. Ennek a szegény, lenyomorodott, anyagiakban elzüllött, de erkölcsiekben annál magasabban álló tisztviselői karnak (Ugy van! Ugu van!) helyzetével szemben a német tisztviselő kar ma már aranyértékben 120%-át kapja a békebeli fizetésének, még az osztrák tisztviselők és állami alkalmazottak is 110°/

0-át kapják már, mig a magyar állam alkalmazottai átlag 40-50°/

0-ával kénytelenek beérni. Lehet ezt az állapotot állandóan, lehet-e csak hosszú ideig is fentartani? Lehet a magyar tisztviselői és nyugdíjaskart, a magyar középosztálynak ezt az értékes, az államnak évtizedeken át oly "nagy szolgálatokat tett rétegét, a hadsereg nyugdíjasait ebben az állapotban igy megtartani nosszu ideig? Ezek a feleslegek el fognak tűnni olyan kiadásokra, amelyek elől az állam nem térhet ki. Ezekből a feleslegekből olyan valorizációs igényekre, mint amilyeneket velünk szemben támasztanak — ismétlem, nem a hadikölcsönökről beszélek, mert azok fedezetet találnának — gondolnunk nem lehet. Lehet-e, szabad-e tehát a helyzet ismerete mellett foglalkoznunk ezzel a kérdéssel-, megbirja-e a magyar gazdaság ezt? Igen, lehet, egy esetben: ha homlokegyenest ellenkező adópolitikát követünk, mint amelyet követelünk. Követeljük a magángazdaság érdekében az adók leszállítását. (Élénk helyeslés.) Mert sem a mezőgazdaság, sem az ipar, sem a kereskedelem, sem az értelmiségi osztály nem birja soká azt az adóterhet, amelyet ma kénytelen fizetni. Ha ilyen módon valorizálni akarunk, akkor számoljunk azzal, hogy ellenkező adópolitikát kell követnünk, adófelemeléssel kell dolgoznunk. Hogy valaki vállalkozik-e erre, azt nem nehéz eldönteni. (Egy hang a középen: Van ilyen !} Gratulálok ahhoz a bátorsághoz, amellyel az illető bir. Gaár felsőházi tag ur őméltósága hivatkozott tegnap a német valorizálásra és elmondotta itt a mélyen t. Felsőháznak azokat a különböző fokozatokat, amelyeket Németország a felértékelésnél követett. Én ama kapcsolatoknál fogva, amel\ ékkel a német birodalomban hosszú évtizedek óta birok, ama érintkezésnél fogva, amelyben állandóan vagyok, alkalmat vettem magamnak ezt az egész német valorizálási kérdést is kissé közelebbről megtekinteni és annak belső rugóit megismerni. Elmondhatom a mélyen t. Felsőháznak, hogy Németországban nem található egy számottevő pénzügyi és gazdaságpolitikus sem, aki az ottani valorizációt helyeselné A valorizáció Németországban a politika kérdése volt, kizárólag a politika mezején nőtt, pedig ha a politika a gazdasági életbe beleavatkozik, ha a politika a pénzügyi életben döntő szerephez jut, ritkán szokott ennek a pénzügyi és