Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-28

154 Az országgyűlés felsőházának 28. ülése 1928. évi március hó 20-án, kedden. szerhelyzetbe hozta a bíróságot. Nem lett volna szabad ezt a kérdést a judikaturára bizni, nem pedig azért, mert sem a jogtudományban, sem a judikaturában, sem a törvényhozásban világszerte nincs egységesen kialakult felfogás a tekintetben, hogy az országos pénzértékben meghatározott tartozások miképen teljesitendők, miképen rovandók le, s hogy az országos pénzben meghatározott tartozásoknak mi a jogi tarlalma. Mig régebben e tekintetetben a jogtudomány és a prakszis inkább a nominalizmus álláspontján állott, későbben jött a Savigny féle iskola, amely ezzel homlokegyenest ellentétben azt a tézist állította fel, hogy az országos pénznek a tartozás keletkezésekor meglevő valóságos értéke az, ami a pénzben kifejezett tartozásoknak a jogi tartalmát jelenti. Ezzel a felfogással szemben viszont meg kell állapítani, hogy az utóbbi időben a háború folyián bekövetkezett nagy pénzromlások idejéig jóformán általános lett, de mindenesetre általánosabb volt az a jogi felfogás, hogy az, aki országos pénzértékben kifejezett pénztartozással tartozik, ezt a tartozását mindig lefizetheti az országos pénzértéknek annyi névértékében, aminő névértékre a tartozás szól, tekintet nélkül arra, hogy a pénz vásárló erejében, külföldi árfolyamértékében időközben állott-e be változás va y sem. Kétségtelen, t. Felsőház, hogy a pénzértéknek Európaszerte olyan mértékben való megromlása, mint aminő megromlása a pénzértéknek a háború után bekövetkezett, uj helyzetet teremtett, és nem lett volna szabad birósagainuat kitenni annak, hogy ebből az uj helyzetből a saját felelősségükre legyenek kénytelenek a kivezető utat megkeresni, hanem igenis, a törvényhozásnak lett volna feladata e tekintetben nekik útmutatást adni. így előállott az az eset, hogy a bíró, vizsgálva az egyes konkrét ügyeket, — mert hiszen a bíró mindig csak egyes konkrét kérdésekkel foglalkozik, — a kiáltó igazsántalansgáok nagyságát látva, kénytelen volt magát túltenni az ország tételes törvényein és az ország tételes törvényeivel ellenkező Ítéleteket volt kénytelen hozni. Nem használt ez, t. Felsőház, a birói tekintély mindenekfelett megőrzendő szentségének, mert természetes, hogy egy valorizálási ítélet, amely nem tételes törvényen alapszik, sőt a tételes törvénnyel tulajdonképen ellentétben van, közmegnyugvást nem kelthet Az a középút, amelyen bíróságaink igazán eléggé nem dicsérhető objektivitással és. jószándékkal igyekeztek az egyes konkrét kérdéseket megoldani, és a középút keresése tulajdonképen arra vezetett, hogy minden egyes valorizálási ítélettel mindkét fél elégedetlen volt, ami a bíróságok tekintélyének bizony nem használt. (Pesthy Pál igazságügy minister : Nem is ártott ! Azt hiszem, inkább használt, mint ártott.) Akkor miért méltóztatik most törvényt csinálni ? {Derültség.) Meg kell állapitanom, t. Felsőház, hogy az itt elkövetett mulasziás nem terheli a t. pénzügyminister urat, sőt ellenkezőleg, ő volt az első felelős állásban lévő férfiú, aki belátta, hogy a pénz értékcsökkenéséből előálló jogi kérdések törvényhozási utón szabályozandók. Nem az Ó mulasztása és nem O rajta múlott az, hogy ilyen sokáig késett a kérdés törvényhozási megoldása. Most, amikor végre előkerült ez a törvényjavaslat, természetes, hogy a kormány bizonyos tekintetekben prejudikálva volt a bíróságok ítéletei által, mely íteletekre jellemzőül csak az mondható, hogy a bíróságok, különösen a nagyméltóságú m. kir. Kúria tulajdonképen nagyon nehezen szánta ra magát egyáltalán a valorizálásra ; minden lépést, amelyet ezen a téren tett, nagyon meggondolt és nagyon megfontolva, nagyon meggondolva követte egyik lépés a másikat, többnyire a német judikatura nyomán. De azért mégis megállapítható, hogy a Kúria Ítéletei lassanként inkább és inkább hajlottak a valorizáció kibővítése felé, viszont a Kúria praxisa teljes mértékben nem bontakozhatott ki, mert amikor 3 évvel ezelőtt beterjesztett e törvényjavaslatnak körülbelül megfelelő tartalmú törvényjavaslat, akkor természetesen ennek a törvényjavaslatnak tartalma által a Kúria bizonyos mértékben feszélyezve volt, ugy hogy tulajdonképen a Kúria által inaugurált és nagyon lassan, nagyon óvatosan keresztülvitt jogfejlődés egyszerre megakadt. Ennek következménye az, hogy nem lehet mondani, hogy nálunk egységes judikatura fejlődött volna ki a valorizálás terén. Sokkal egységesebb a német judikatura, amely tovább megy, mint a mi judikaturánk ; sokkal egységesebb az osztrák judikatura, amely sokkal kevésbbé ment el a valorizálás terén, mint a mienk. Most jön ez a törvényjavaslat, amely tulajdonképen a mai judikaturát kodifikálja nagyon sok tekintetben ; majdnem azt lehet mondani, hogy az egész vonalon a judikaturának kodifikálása. Fnnek következménye az a nagyon sok, egymással részben, vagy teljesen ellentmondó rendelkezés, ami ebben a törvényjavaslatban benne van, oka másrészt annak a nagy ellenmondásnak, amely az egész törvényjavaslat struktúrájára jellemző, és amely annak egyik legnagyobb hibája, annak a nagy ellenmondásnak t.i.,hogy egészen másképen kezeli a magánfelek közötti jogviszonyt egészen másképen kezeli a közhiteli kérdéseket és különösen egészen másképen kezeli a kérdéseket, mihelyt az állam van érdekelve. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Mig az állami vonatkozásokban és a közhitelű vonatkozások túlnyomó részében a törvényjavaslat azon az alapon áll, hogy a korona korona, addig a magánjogi vonatkozásokban a törvényjavaslat a felek vagyoni viszonyait és különösen az adós teljesítőképességét veszi figyelembe és sok von.tkozásban olyan messze megy, mintha azt tételezné fel, hogy az adós a pénzérték csökkenése következtében mindig gazdagodott, ami pedig nagyon sok esetben nem lál fenn. De különösen hiba az, hogy mig az államnál a korona korona álláspontján áll, addig magánvonatkozásokban a teljesítőképesség álláspontján áll, holott az országban általános a nézet a tekintetben, hogy az állam teljesítőképessége sokkal nagyobb, mint a magángazdaságok teljesitőképessége, sőt nagyon általános az a talán nem is egészen alapnélküli nézet, hogy az állam teljesitőképességéuek fokozása érdekében lett a közgazdaság és a magángazdaság teljesítőképessége aláásva. Természetes, hogy egy ilyen, a közgazdasági helyzettel a mai viszonyok között egyáltalán meg nem indokolt ellenmondást tartalmazó törvényjavaslat közmegnyugvást nem idézhető elő. A közhitel szempontjából mindenesetre az volna a legkívánatosabb, ha a közforgalmú papírokban kifejezett pénztartozásoknak legalább is némi valorizálása az egész vonalon bekövetkeznék, de sajnos, meg kell állapitanunk, hogy ez abszolúte nem lehetséges. Nem lehetséges elsősorban közgazdaságunknak ama leromlásánál togva, amelyet nem mi, hanem az észszerütlen, meggondolatlan, minden gazdasági képzettség hiányával létesült békeszerződések okoztak. (Igaz ! Ugy van !) Nem lehetséges ez — csak röviden akarom jelezni az egyes momentumokat — másodsorban azért, mert ugyancsak a béiteszerződések határozmányai folytán a régi magyar államadósságok megosztása reánk nézve oly igazságtalanul történt, hogy nem tudunk elzárkózni annak érzése elől, hogy ezen a címen ránk sokkal nagyobb teher hárittatott, mint amilyen bennünket jogosan terhelne, mint amilyen magának a békeszerződés rendelkezéseinek teljes