Főrendiházi napló, 1910. V. kötet • 1917. július 4–1918. november 16.

Ülésnapok - 1910-103

02 A FŐRENDIHÁZ CIII. ÜLÉSE. Szinte a klandestil forgalomnak szükségét mutatja a kormánynak azon eljárása, amely 1915-ben és 1916-ban ismétlődött. Az akkori földmivelési minister ur figyelmét is felhívtam rá, hogy a kormány maximális áron felül volt kénytelen a kukoriczát vásárolni. Ma ugyanez történik a zabbal. Ezzel bizonyos pontig szankcionálta a kormány azt, hogy a maximális ár érvénye addig tart, ameddig a szükséglet mérvét eléri. Minden rendelkezésnek, amely valaminek a forgalmát szabályozza, amely fogyasztási érdekek kielégítéséről szól, nem az a szankciója, hogy büntetendő az, aki nem tartja be a rendeletet, de természetes szankciója az, hogy a rendelkezést kiadó hatóság gondoskodjék róla, hogy a fogyasztó az előirt áron meg is vásárolhassa szükségletét. Ha a háborús gazdálkodást vizsgálom, azt látom, hogy az összes hadviselő államokban az állami kommunizmusra emlékeztető rendszerrel igyekeztek kielégíteni a fogyasztási czikkek forgalmát. Nálunk ez a törekvés még mindig csak a törekvés stádiumában van. És itt eszembe jut egy német államférfiunak privátbeszélgetés sorári 1915-hen tett azon megjegyzése, hogy Magyarországon örülhetnek az emberek, hogy a magyar kormány nem követte szigorúan azt a nőmet példát, hogy mindent rendeletek utján szabályoz, mert már Németországban az a helyzet, hogy annyi a rendelet, hogy senki sem ismeri ki magát. Fájdalom, már mi is közeledünk ehhez az állapothoz. Nézetem szerint azonban könnyen lehetne a bajokon segíteni, ha a rendeletek nem volnának az élettel és a gyakorlattal ellenkezésben. Amidőn már kifejlődött egy kereskedelmi gyakorlat, lehetetlen egyszerű intézkedéssel pótolni a kereskedelmi gyakorlatot. Jól tudom, hogy a hatóságoknak, melyek a közélelmezéssel foglalkoznak, bizonyos kötelezettségei vannak, amelyeknek elsősorban kell megfelelniük, így mindenek felett gondoskodniuk kell a katonaságról és azokról, akik közellátásban részesülnek. Ezt a szükségletet a kormánynak az ő centralizált intézményeivel kell kielégítenie. Ami azonban ezen túl van, ott szerény nézetem szerint a kereskedelmi életet szabaddá kell tenni és módot kell találni arra, hogy a kereskedelmi gyakorlat érvényesüljön. A drágaság kérdésével végezve, csupán különbséget akarok tenni a fogyasztó közönség egyénei között. Azok, akik a termelés áremelkedéséből hasznot húznak, természetesen sokkal könnyebb helyzetben vannak, mert nagyobb jövedelmük képesiti őket erre. Nehéz a helyzete azonban azoknak, akiknek fix fizetésük van. Ezek között nem akarok kitérni a köztisztviselők és a hadisegélyt élvezők helyzetére, akik az államtól kapják megélhetésük feltételeit, mert hisz az egyik kérdésre vonatkozólag külön törvényjavaslat készült, a másik kérdés pedig a mai felhatalmazási törvényjavaslatban van megemlítve, olyan módon azonban, hogy annak részleteit tulajdonképen nem ismerve, a tervhez hozzászólni nem lehet. Kijelentem azonban, hogy bármi néven nevezendő emelés, bármi néven nevezendő kielégítése a követelményeknek nem fog eredményre vezetni és nem fogja az illetőket kielégíteni addig, amig nem adatik mód arra, hogy az illetők fizetési kéfiességükhöz mért áron fogyasztási igényeiket kielégíthessék. Van még egy része a fogyasztóközönségnek, amely állami ellátásban részesül: a háborúban elhaltak özvegyei és árvái. Nagy örömmel olvastam a ministerelnök urnak a képviselőházban mondott beszédében azt, hogy ennek a kérdésnek rendezése küszöbön áll. Remélem és hiszem, hogy teljes mértékben fog érvényésülni az a tétel, hogy akinek családfentartója a harezmezőn életét áldozta a hazáért, azoknak özvegyeiről és árváiról az államnak kötelessége gondoskodni. Nem mentheti fel az államot ettől a jótékonyságnak az a gyakorlása, amely az országban szinte példátlan módon tapasztalható. De amennyire nem mentheti fel, kötelességet ró, nézetem szerint, a kormányra épen egy kérdés: a jótékonyság gyakorlásának rendezése. A jótékonyság gyakorlása érdekében folyó akciók olyan mérvet öltöttek már nálunk, hogy azoknak ügye, nézetem szerint, rendezést igényel. Annyi mindenféle ismert és ismeretlen czélra, gyakran ugyanegy czélra három, négy különböző alapra gyűjtenek és ezáltal olyan komplikált helyzetet teremtenek, hogy egyrészt az adakozó közönséget fárasztják, másrészt pedig a sok mindenféle kezelési költség csak csökkenti a segélyezendőknek nyújtandó összeget. A helyzet a jövőben, ha ezek az alapok mind működni akarnak, az lesz, hogy maga az illető segélyezendő sem fogja tudni, hova forduljon és a legnagyobb ig gtalanság fog bekövetkezni, amint az ember gyakran látja hogy az egyik két-három alapból is

/ kap javadalmazást, a másik egyikből sem. Épen azért szükségesnek tartom ennek rendezését, annak az útnak megjelölését, amelyben e jótékonyság gyakoroltassák. A közadakozástól, jótékonyságtól eltiltani senkit sem lehet, de irányítani lehet és irányítani kell. Irányítani kell annyival is inkább, mert, — amint mondám, — az ügy jelenlegi helyzetében-ez már kikerülhetetlen. Ezért nézetem szerint kívánatos volna, ha a kormány tervezetet dolgozna ki arra vonatkozólag, hogy a háborúval kapcsolatos személyes kérdések, az özvegyek, árvák ügye, a rokkantak ügye szabályoztassék. Az árvák és özvegyek mellett a rokkantak ügyét azért vagyok bátor említeni, mert most már nagyon sok rokkant van az országban, akik kigyógyulván, képesek volnának, bár korlátolt mértékben, vagy olyan irányban, amelyet az ő rokkantságuk megenged, nagyon sok eltávozott és a gazdasági életben hiányzó embernek helyét betölteni. Eájdalom, erre vonatkozólag tulajdonképen