Főrendiházi napló, 1910. V. kötet • 1917. július 4–1918. november 16.

Ülésnapok - 1910-108

118 A FŐRENDIHÁZ Kérem Vázsonyi minister urat, — sajnálom, hogy nincs itt, — kérdezze meg a szegény tiszt­viselőt, vagy a szegény munkást, — ez alatt nem értem a sok sztrájkoló, napi 20—30 koronát kereső munkást, — melyik főrend, vagy képviselő a nép ellensége : az-e, aki kész egész hadinyereségét a népnek odaadni, hogy sorsán segítsen, avagy az a képviselő, vagy latifundiumos főrend, aki torka­szakadtából élteti most az általános választó­jogot épugy, mint ahogy hét évvel ezelőtt elitélte, de ujját sem mozditja meg, hogy ebből a sok száz millióból a népnek is jusson valami ? Még egyszer bocsánatot kérek hosszú és fo­gyatékos előadásomért, de azt hiszem, ideje, hogy most, midőn a főrendiház az indemnitást meg­szavazza, amit mindenkinek kötelessége meg­szavazni a háborúban, állást foglaljon a főrendiház a választójogi kérdésben és tőle telhetőleg meg­tegyen mindent, hogy az országot ezen reform veszélyességéről meggyőzze és hogy becsületes kompromisszumot tudjon létesíteni. Ennek ellené­ben azonban kívánjuk a 100%-os hadinyereségadó behozatalát, a háború alatt a teljes élelmezési egyenlőséget és más hasonló, a népnek direkte használó reformot. Az általános választói jog mindenütt csak felfordulást okozott. Elég Ausztriára mutatnunk, ahol azóta, mióta ezen reformot behozták, az egész államszervezet roskadozik, a népek széjjelhuznak és egymást okolják a lehetetlen állapotokért. De a legrikitóbb példája annak, hogy hová vezet az a követelés, amely szerint országa sorsának inté­zésében mindenki értelmiségi, vagy egyéb tekintet nélkül részt akar venni, Oroszország, ahol joggal hihette az emberiség, hogy, — miután sikerült a zsarnok czárizmust lerázni és miután az orosz népnek oly hihetetlen szerencséje volt, hogy ellen­ségei, bár győztesek voltak, mindjárt békét kínál­tak neki, — megkötik a békét. De az orosz nép mégsem tudta elérni, hogy olyan kormányt válasz­szon, mely azt a békét, melyet mindenki akar, megkösse. Remélem, hogy most sikerülni fog, de máig még nincs megkötve. Nem is szólva arról, hogy épen azért, mert ott mindenki a saját gusz­tusa szerint akar kormányt, ministert, vagy a hadseregben generálist és tisztet választani, min­den összeomlott és az orosz nép most az éhenhalás előtt áll, végveszélybe megy. Remélem, hogy a főrendiház a radikális vá­lasztójogot elvetve, de a népnek direkt használó reformokat behozva, a kompromisszumot a vá­lasztójog kérdésében elő fogja segíteni és be fogja hozni a 100%-os hadinyereségadót. Ez utóbbi ellen csak egy érvet hallottam, azt, hogy a nagy­tőkések beszüntetik a gyártást. Nem hiszem Weisz Manfrédról, hogy ő azért, mert néhány évig meg kell elégednie a háború előtti jövedelmével, ne adná ide jószántából a hadinyereséget, ha tudja, hogy ezáltal megjutalmazzuk a hazatérő hősöket, népünknek emberi megélhetését biztosítjuk. Le­het-e feltételezni pl. az Esterházy-családról, mely­nek három tagja életét áldozta hazájáért, hogy ' CVIII. ÜLÉSE. ne adná oda szívesen egész hadinyereségét azért­hogy normális állapotokat hozzanak be és a haza­térő hősöket megjutalmazzuk? Azt hiszem, vagy remélem legalább, hogy az egész főrendiház igy gondolkozik. Ha van bennünk jóakarat, behoz­hatjuk ezt a reformot és azt hiszem, kiváló pénz­ügyministerünk tudja, hogy ebből a sok száz millióból segíteni lehetne a szegény tisztviselőkön, az igazán szegény nép jogos igényeit ki lehetne elégíteni és akkor Eényes Lászlónak nem lenne alkalma arra, hogy a kormánynak mindig szemérc vesse azon igazságtalanságot, hogy az elesett katonák özvegyei hat hónap múlva nem kapnak hadisegélyt. Ne hízzuk ezeket a reformokat a mai demokratákra, hanem ha azokat szükségeseknek tartjuk, valósítsuk meg önmagunk, ugy, ahogy őseink 1848-ben tették. Az indemnitást elfogadom. (Helyeslés.) Radvánszky Albert b. jegyző: Dessewffy Aurél gróf ! Dessewffy Aurél gr. : Nagyméltóságú elnök ur! Méltóságos főrendek! Mindenekelőtt kijelen­tem, hogy az indemnitást elfogadom. Az idő előre­haladottságánál fogva nem kívánok azon program­mal foglalkozni, amelyet a kormány bemutatko­zásakor ugy közigazgatásunk, mint a birtokpoli­tika kérdésében és sok más igen fontos kérdésben előadott. Bár ezekről a kérdésekről többször lesz még alkalmunk beszélni, van egy kérdés, amely igen sok magyar ember előtt a legfontosabb és amely a világháborúból felyik. Most t. i. a Romániával kötendő békeszerződés küszöbén állunk és ez a kérdés az, amiért felszólalok. Mindnyájan tudjuk, hogy két esztndővel ezelőtt, 1916-ban, amikor há­rom oldalról támadtak bennünket meg, hogyan bánt velünk Románia. 1875-ben, Románia meg­alakulásakor, még Andrássy Gyula gróf külügy­ministersége idején mi voltunk tulajdonképen az elsők, akik velük kereskedelmi szerződésre lép­tünk és akik az akkor megalakult fiatal állammal szemben egyáltalában minden tekintetben talán túlságos lovagiasan is jártunk el. A köszönet, mint tudjuk, az volt, hogy Románia itt nálunk az irre­dentizmust fejlesztette és mi talán túllovagiasak voltunk abban, hogy még saját országunkban sem tudtuk a népiskolákban, a középiskolákban ke­resztülvinni a magyar állami nyelv érvényesülését és megtörtént az, hogy állami szubvenczióval növel­tük az irredentizmust. A világháború 42-ik hónapjában, amikor már százezrek estek el hazánk védelmében és amikor már látjuk, hogy ez a háború olyan óriási terhe­ket ró ránk, hogy azokat még unokáink is viselni fogják, elérkezett a Romániával való békekötés ideje. Eelmerül tehát természetesen az a kérdés, lesznek-e biztosítékok és garancziák arra nézve, hogy az az eljárás, amelyet Románia ve­lünk szemben követett, nem fog-e a jövőben meg­ismétlődni? Mert azzal legyünk tisztában, hogy ebben a nagy világháborúban az összes államok

Next

/
Thumbnails
Contents