Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-95

376 A FŐRENDIHÁZ XCV. ÜLÉSE. mely minden hátsó gondolat nélkül ki akarja terjeszteni a választójogot a nép széles rétegeire. Támogatnia kell ezt a kormányt, mely az okos, nemzeti birtokpolitikát akarja inaugurálni és támogatnia kell, — ezt talán legelőször kellett volna felemlítenem,— ezt a kormányt, mely teljes erejével, minden tehetségével e ránk erőszakolt rettenetes háborút mielőbb tisztességes békével akarja befejezni. A feladat, melyet az arak maguk elé tűztek. nem könnyű. De kétségbe kellene esni, ha az utolsó évtized politikai harczainak tapasztalatai és a most folyó világháború tapasztalatai után e nemzetben nem volna annyi belátás és annyi önállóság, hogy az eddig taposott ösvényről letérjen és jobb utat válaszszon. Meggyőződésem különben, hogy a nemzet legnagyobb része támogatni fogja a tisztelt ministerelnök ur becsületes szándékát, amint a pártabsolutismus nyűge alól fel fog szabadulni. Méltóságos főrendek ! Kétségtelen, hogy a belpolitikai helyzetet a választójog kérdése dominálja. Erre kívánok néhány rövid szóval kiterjeszkedni. Nem tartozom azok közé, akik csak a legújabb események hatása alatt lettek hívei a választójog kiterjesztésének. Évekkel ezelőtt, mikor Arad szabad királyi városnak voltam képviselőjelöltje, a vértanuk városának nagy piaczán tettem hitvallást arról, hogy az általános, egyenlő, titkos választójognak vagyok hive. E hitvallásomnak, ha jól emlékszem, e méltóságos házban is már egyszer kifejezést adtam. Akkori meggyőződésemet ma is fentartom. Ma tán valamivel radikálisabban gondolkozom mint akkor, mert a háború előtt nem voltam hive annak a gondolatnak, hogy a női nemnek is meg kellene adni a választójogot. Ma, a háború tapasztalatai után ezt bizonyos feltételek, bizonyos korlátok között az ország érdekében lévőnek tartom. Hallom mindenfelé, mint szállóigét, hogy a magyarság suprematiáját fenn kell tartani. En is e nézeten volnék, ha e suprematiát veszélyben látnám, de én e veszélyt nem tudom meglátni, sőt mi több, én a magyar suprematiát, mint tényt sem tudom egészen megérteni. Mert én a magyarság suprematiája alatt azt értem, hogy Magyarországon a magyarság akarata érvényesüljön. Holott láttuk, hog3>' pl. az 1910-iki képviselőválasztások alkalmával 380.000 munkapárti képviselőválasztó, akiknek legnagyobb része nemzetiségi, tehát nem magyarajku állampolgár, 255 képviselőt küldött a magyar parlamentbe és 428.000 színmagyar ellenzéki választó csak 125 képviselőt választott: . Tehát a nemzetiségi kisebbségnek akarata győzedelmeskedett a magyar többségi akarat felett. Hol van itt a magyar suprematia ? Szerintem tehát ezt a magyar suprematiát előbb meg kell teremteni, csak azután beszélhetünk arról, hogy azt fenn is kell tartani. A magam részéről kizártnaktartom ezt a veszedelmet, mert ha megállapodunk abban az elvben, hogy pl. 3—4000 ember választ egy képviselőt és a kerületi beosztást okosan és igazságosan megcsináljuk, akkor a magyarságot szerintem semmiféle veszedelem nem érheti. Mert ne méltóztassék megfeledkezni arról, hogy az utolsó kerületi beosztás épen a magyarság letörésére volt kieszelve. Méltóztassék megengedni, méltóságos főrendek, hogy röviden foglalkozzam a Tisza István gróf által a munkapárti pártkörben elmondott beszéddel. Azt mondja Tisza István gróf, hogy a választójogi radikalizmus végveszedelme az országnak és a dinastiának. Hát nézzük meg kissé közelebbről, hogy kiktől félti ő az országot és a dinasfciát. Socialdemokrata polgártársainktól nem félti, mert ő az ipari munkásságnak megbocsátott ; az 1913. évi törvénytől eltérőleg nekik bizonyos előnyöket biztosított, sőt a 30 éves korhatárt is leszállította. Ezektől tehát nem félti az országot és dinastiát. De hát kiktől félti ? Remélem és akarom hinni, hogy nem félti attól a százezer és százezer magyar embertől, akik a polgári életben szegény kisgazdák és zsellérek, gazdasági cselédek, akik ma nem tartoznak ugyan az alkotmány sánczaiba, de többek között feltartóztatták az orosz invasiót a Kárpátokban, kiverték Erdélyből azokat a románokat, akiket Tisza István gróf oda beeresztett és még ma is mint érczfal állanak DélTirolnak kőszikláin és napról-napra áldozzák vérüket országukért és királyukért. Ha tehát ezektől sem félti, amint remélem és hiszem, akkor nem marad egyéb hátra, mint az, hogy félti nemzetiségeinktől, nem magyarajku polgárainktól. Erre vonatkozólag engedtessék meg nekem, hogy felolvassam Tisza István gróf beszédének a nemzetiségekre vonatkozó részét. Azt mondja: (Olvassa.) »Eber figyelemmel kisértem a háború kitörésének első perczétől fogva az ország nem magyarajku polgárainak magatartását. Nagy zömük minden téren ugy kivette részét az áldozatokból és a harcokból, (Ugy van! haljelöl.) hogy a magyar nemzetnek nincs oka megbánni azon nagylelkű politikát, amelyet ezer éven át a nemzetiségiekkel szemben folytatott. (Ugy van! balfelől.) Az általános képnek ezen felemelő volta mellett nem szabad észrevétlenül elmennünk a kedvezőtlen tünetek mellett. Ha lokálisan is, de voltak kedvezőtlen tünetek, amelyekkel szemben bűn volna a struczpolitika. Egyes nemzetiségek egyes tagjai és pedig, fájdalom, különösen a magasabb műveltségű tagjai, különösen a lelkészi és tanítói kar tagjai akkor, midőn a hazába betört ellenséggel közvetlen érintkezésbe jutottak, oly magatartást tanúsítottak, amely semmi esetre sem mutatta azt a hazafias érzületet, amelyet joggal várhattunk volna az ország minden polgárától.« Méltóságos főrendek! Ebből tehát megtudjuk azt, hogy nemzetiségeinknek tulnyomó nagy zöme kifogástalanul viselkedett. (Ugy van! balfelől.) Ugy, is van. Es épen azok, akik elárulták a hazát, azok a tanítók, lelkészek, egyszóval a műveltebb osztályokhoz tartozó egyéniségek voltak. Már most én ebből nem azt a consequentiát vonom le, hogy az országot s a dinastiát a nemzetiségektől kell félteni, hanem azt, hogy igenis ezeknek