Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-94

360 A FŐRENDIHÁZ XCIV. ÜLÉSE. ségüket, — kérdem: hogyan fogja fel ezt a mai helyzetet? Hogy az ország bizalmát nem hirja, azt mi tudjuk. De még ha birja is, bebizonyítani nem tudja, mert oly parlamentnek, oly többségnek . áll az élén, amelynek mandátuma tényleg lejárt. Hogy mennyire egyezik az ő működése a király ő Felségének álláspontjával, ez kitűnik a nyilatkozatnak abból a részéből, mely szerint »ő Pelsége felfogásával a concentratiós kormány alakitására vonatkozó törekvésünk nem áll ellentétben«. Ugyanakkor pedig a ministerelnök ur kijelenti és megmondja, hogy mindig ellene volt, egyáltalán soha meg nem próbálta annak létrehozását s ma is azon az állásponton van, hogy ez helytelen politika volt és rossz megoldás lenne. Hogy a parlamentnek együttmaradása mennyire szükséges lett volna, az mindenki előtt világos. A ministerelnök ur az elnapolás miatt nem teljesíthette legszigorúbb kötelességeit: más helyen kellett válaszolnia az ott elhangzott fontos beszédekre. A képviselőház nem volt abban a helyzetben, hogy a nagy eseményekre vonatkozólag tájékozást szerezzen magának, mint azt az előttem szóló főrend nagyon helyesen kifejtette. Azonkívül a legutóbbi időben nagy visszaélések történtek a hadseregszállitások körül, e kérdést az ellenzék szintén szóvá akarta tenni s ez nemcsak azért lett volna fontos, mert- a törvényhozásnak kötelessége az ilyen kérdéssel foglalkozni, hanem érdekében állott volna a hadseregnek és a hadügyministeriumnak is e kérdések tisztázása, nehogy az a jogosult gyanú keletkezzék, hogy azért kellett a parlamentet elhallgattatni, mert olyan állapotok vannak, amelyekről nem akarnak beszélni. Ezt is meg kellett volna gondolni az elnapolás előtt. Már most még csak egygyel kívánok foglalkozni s ez a hősök választójogának kérdése, amelyet múltkori interpellatiómban is felemiitettem. Amikor ilyen mozgalom megindul s amikor a parlamentben ilyen komoly harcz fejlődik ki ezen kérdés körül, akkor nem szabad a parlamentet elnémítani. A ministerelnök urnak ez a rideg, visszautasító állásfoglalása a javaslattal szemben máris nagyban lerontotta ennek az egész mozgalomnak hatását. Mert hiszen itt miről volt szó ? Arról, hogy a törvényhozás kimutassa, hogy azokkal, akik a lövészárokban napról-napra és perczről-perczre életüket a hazáért feláldozni készek, együtt él és együtt érez és hogy az a qualificatio, amelyet ők ott szereztek a haza védelmében, több minden más qualificatiónál s ők mindenesetre megérdemlik, nem borravalóként, nem jutalomként, mint a ministerelnök ur folyton hangoztatja, mert senki sem akar jutalmat osztogatni, hanem azért, mert igazság szerint megadandó nekik ez a jog. Igenis jogokat követelünk azok részére, akiket a jogok megilletnek. (Helyeslés jobhfeM.) Ilyen pillanatban természetesen a törvényhozásnak egyhangú, lelkes nyilatkozata lett volna az, amely igazi elismerést fejez ki harczoló hőseink iránt. De hogyha a kérdés körül vita folyik, hogyha maga a kormány ridegen elzárkózik előle, akkor ennek kívánatos nagy morális hatása mindenesetre részben meg van rontva. Ha a ministerelnök ur ezzel szemben theoretizál, ha magyarázza nekünk a porosz választójogot s el akarná hitetni velünk és az országgal, hogy Bethmann-Holhveg és a német császár azért tették meg nyilatkozatukat, mert ma jöttek rá, hogy a porosz választójog elavult s nem azért, mert az beleillik egy nagy socialis programmba, amilyen ma minden bölcs és előrelátó államférfi fejében meg kell hogy legyen, hát akkor a ministerelnök ur nagyon csalódik, hogy ilyen mellékvágányra tolással a nagy socialis kérdéseket így el lehet intézni. Ha meglesz, — aminthogy meg is lesz, — a hősöknek a választójoga, mindenesetre nagyot rontott rajta és nagy kárt okozott az országnak és a nemzetnek a ministerelnök ur azáltal, hogy akkor, amidőn ez a kérdés felvettetett, ilyen merev álláspontot foglalt el és ezt megakadályozta. Beszél a ministerelnök ur Oroszországról is és azt mondja, hogy az csak világos, hogy ez az orosz forradalom nem fog Magyarországra átcsapni, mert ha van egy ország a világon, amely igazán monarchikus érzelmű, ugy ez Magyarország. Ebben teljesen igaza van a ministerelnök urnak. De épen, mert ez így van, azért nem szabad elégedetlenséget, nyugtalanságot, keserűséget szítani mesterségesen, erőszakkal és jogtiprásokkal. Épen ebből kellett volna a f ministerelnök urnak levonni a consequentiát. Épen ezért kellett volna egész erejével odahatni, hogy a magyar nemzetet mentül közelebb hozza a trónhoz, hogy a magyar nemzet és a trón egybeforrjon és hogy lássa mindenki a világon, hogy az ellenségeink részéről szőtt tervek itt, Magyarországon feltétlenül hajótörést fognak szenvedni. De ehhez az szükséges, hogy először is a demokratikus és modern haladást összeegyeztessük a monarchikus eszmével, amelylyel, szerintem, semmiféle ellentétben nincs. Ezen a ministerelnök ur nem töri a fejét. O marad az otthon kigondolt, kitervezett programmja mellett; azt hajtogatja unos-untalan, mindig azt hangoztatja, hogy itt reformokról, uj alakulásról nem lehet szó. Ha a háború folyamán egyes nagy horderejű kérdések előkerülnek, akkor in camera caritatis, tisztán a parancsa alatt álló bureaucratikus apparátussal, azzal a segédfogalmazóval, vagy osztálytanácsossal intézteti el saját kénye-kedve szerint az ügyet; egy világháborúban az az ő álláspontja, hogy az egész nemzetnek vakon kell biznia abban, aki véletlenül — és j>edig nagyon különös eszközökkel, — a hatalomra jutott; belé kell nyugodnia abba, hogy az ő sorsa már el van döntve. Ha ezt az