Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-94

A FŐRENDIHÁZ XCIV. ÜLÉSE. 359 az, hogy Tisza István a pályafutását befejezte; hogy ez a hadviselésre mennyiben veszedelmes, azt elképzelni nem tudom. De odáig ment a censura, hogy a parlamenti beszédek egyes passusait kihagyja és vezérpolitikusok nyilatkozataiból töröl. Hát hogy ennek igazán nem lehet más értelme, mint az, hogy a kormány annyira el van bizakodva, hogy még ebben a kérdésben is ugy intézkedik, amint az neki kényelmes, az nyilvánvaló. A ministerelnök összes eddigi beszédeiből kitűnik, hogy olyankor, amikor egy nemzet jövőjére nézve nagy fontossággal biró kérdések vettetnek fel, az az álláspontja, hogy most, mikor embrionális stádiumban van a kérdés, arról nem lehet, nem szabad beszélni; állandóan titoktartásra van kötelezve, mert az államférfiúi bölcsesség megkívánja, hogy ezekről a dolgokról semmit se közöljön. Hát ilyen messze a titkolózást vinni nem szabad. Mert ennek a titkolózásnak csak két oka lehet. Vagy az, hogy nem akarják, hogy az ország ellenőrizze az önök ténykedését; vagy az, hogy maguk sem tudják, hogy mit csináljanak és ennek következtében nincs mit mondaniok. Az utóbbi talán kevésbbé valószínű, hanem az első mindenesetre bizonyos. Az ellenőrzés, sub titulo titoktartás a hadviselés érdekében, lehetetlenné van téve. így nagyon kényelmesen berendezték a kormányzást és ha valaki felveti, hogy ha mindent legjobban tudnak is, ha mindenben a legbölcsebben intézkednek is, ám mi történik, ha mégis valami hibát követnének el, akkor azt mondják, hogy a történelem fog majd ítélni. De mi nem akarjuk, hogy a történelem Ítéljen 20 — 30 év múlva. Mi nem vagyunk történetírók és nekünk, a törvényhozás tagjainak, kötelességünk, amennyire lehet és amennyire a hadviselés érdekében való titoktartás azt nem gátolja, a legkomolyabban ellenőrizni a kormány működését. Aki ezt elmulasztja, az elmulasztja legszentebb kötelességét. A kormánynak pedig, hogyha szándékai őszinték volnának, ha nem volna ennyire elbizakodva és ha arról volna meggyőződve, hogy itt nem magánügyét intézi, nem a maga nagyságának folytonos emelésére tesz intézkedéseket teljesen önkényesen, hanem az ország sorsát dönti el, módot kellene adnia arra, hogy ezek intézésébe beleszóljon a legkisebb érdekeltség is, de még inkább egy tekintélyes ellenzék, amely az országnak egy nagy részét képviseli. Természetes, hogy valakinek, aki azt tartja magáról, hogy ő old meg mindent a legbölcsebben, csak kellemetlen a kritika, a szóbaállás. Mit álljak szóba olyannal, aki nekem okosabbat nem mondhat. De most nem ilyen egyéni érdemekről és egyéni szempontokról lehet szó. Az ország sorsa ebben a világháborúban 50—100 esztendőre eldől. Abból a nemzetnek nincs haszna, hogy a háború után megtudja, hogy a háború közben megbukott, vagy mondjuk a háború után a nemzet méltó felháborodása által elsöpört Tisza-kormány milyen hibákat követett el a háború alatt, amelyeket megjavítani nem lehet. Az már késő, azt bizzuk csakugyan a történetírókra. A történetírók nem csinálnak actualis politikát, azoknak más a hivatásuk. Nekünk ma tudnunk kell: mi történik ebben az országban, hogyan intézik az országnak ügyeit, hogyan készítik elő az ország jövőjét? Mert a legjobb akarat, a legnagyobb lelkiismeretesség mellett is tévedhet mindenki és — ha szándéka becsületes és igazán az ország érdekében dolgozik, amit kétségbevonni nem akarok, — akkor is kell és kötelessége, hogy saját munkáját másokkal ellenőriztesse. (Ugy van! Ugy van! jobbfelöl.) A ministerelnök ur nem helyezkedett erre az álláspontra, az ő egyéniségének ez absolute nem felel meg. Beszéde további folyamán a ministerelnök ur súlyos váddal illette az ellenzéknek azon vezérférfiait, akik ő Felsége előtt kihallgatáson voltak. Hiszen mindnyájan olvastuk ezt a kirohanást. Elhallgattatni a törvényhozást és elmenni egy magánkörbe s ottan baráti és politikai támogatók körében provokálni, kritizálni, súlyos vádakkal illetni nagy államférfiakat, hogy ez milyen loyalis eljárás, annak megítélését bizzuk a nemzetre. És most ezzel a kérdéssel nem is akarok bővebben foglalkozni, de mégis constatálnom kell — s ez is ok arra, miért tartózkodom a kritikától, — hogy máris folyamatba tétetett az eljárás a ministerelnök úrral szemben ez ügyből folyólag s annak illusztrálására, hogy máris megkapta az őrá nézve lesújtó választ, bátor leszek felolvasni azt a nyilatkozatot, melyet most a négy pártvezér közzétett (olvassa): »Tisza István gróf ministerelnök urnak. Nagymóltóságod a munkapártnak tegnapi értekezletén tartott beszédében azzal vádolt meg bennünket, hogy legfelsőbb kihallgatásunkat olyan módon használtuk fel, hogy körülöttünk actio fejlődött ki, mely»egész rendszere volt a jól értesült suttogásoknak, a titokzatosan kiejtett félhazugságoknak, melyek a királyi kihallgatások körül lefolytak*. Ezzel szemben ő Felségének tett bejelentés után megállapítjuk a következőket: Mi kihallgatásunk részleteiről természetesen semmit sem közöltünk; de annyit igenis mondtunk, hogy a mi benyomásunk szerint a concentratiós kormány alakítására vonatkozó törekvésünk nem áll ellentétben ő Felsége felfogásával, amint az a valóságnak meg is felelt. Apponyi Albert gróf, Andrássy Gyula gróf, Zichy Aladár gróf, Károlyi Mihály gróf.« A ministerelnök ur tehát nagyon hamar megkapta a választ. Miután tegnap tartott nagyszabású beszédének befejező passusában az van, hogy ha bármely tényezője a törvényhozásnak bizalmát megvonná tőlük, fogják tudni köteles-