Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-94

358 A FŐRENDIHÁZ XCIV. ÜLÉSE. vagyonszerzése egyenesen beleütközik az államíjak nagy érdekeibe. Ezt a ministerelnök ur elmulasztotta, aminthogy a kormány egyáltalában elmulasztott minden ilyen előzetes intézkedést, mert hiszen az urak csak utólag intézkednek mindenben. Az ellenőrzés is ma ugy van végrehajtva, hogy felszólítanak mindenkit, tessék . felhozni az adatokat, akkor azután megvizsgáljuk az ügyet, — igaz, hogy ez eltart négy hónapig is, — és ha kiderül, hogy az illető hibás, akkor el fogunk járni. Ezzel ez a kérdés nincs megoldva. Ez nagyon kényelmes álláspont, amelyre helyezkedni szerintem egy kormánynak nem szabad. Amint Szilágyi Dezső mondotta, amikor az incompatibilitási törvényt a szabadelvű pártban indokolta, a törvényeknek mindig párhuzamosan kell haladniok az emberek furfangjávali Azért kell állandóan minden anyagi kérdéssel kapcsolatos ügyben és minden gazdasági vonatkozású intézkedés előtt előzetesen is szem előtt tartania a kormánynak azt, hogy most milyen visszaélések keletkezhetnek ennek kapcsán, nem lehet-e egy intézkedést, vagy egy felállított rendszabályt kijátszani? Ezeknek a visszaéléseknek a megelőzése az igazi bölcs kormányzás, nem pedig kizárólagosan az utólagos büntetés és azzal sokkal nagyobb hatást is lehet kelteni, sokkal nagyobb eredményt is lehet elérni. Intézményileg kizárni, amennyire emberileg lehet, a visszaéléseket: ennek egyik része volt, — nagyon helyesen ós nagyon bölcsen, — az incompatibilitási törvény meghozatala, amely bizonyos vonatkozásokban talán nem felel meg egészen az életnek, de ameddig ez a törvény fennáll, addig azt mindenesetre szigorúan megtartani mindenkinek kötelessége. Tisza István gróf azt .mondja, hogy ő nem a harcz embere, ő szívesen békül mindenkivel. Ezt bizonyára ugy érti, hogy mindenki vakon vesse magát neki alá. Hogy az előbb említett állítását nagyon bőven czáfolgatni nem kell, ezzel mindannyian tisztában vagyunk. A ministerelnök ur egész kormányzati régiméje nem állott másból, mint erőszakból, abból, hogy mindenen keresztül gázolt; ebben rejlik a ministerelnök ur nagysága, csakhogy ilyen nagy államférfiakra most Magyarországnak nincs szüksége. Ez a rendszer lejárta magát. Ezt indokoltnak tüntethették fel abban az időben, mikor azt lehetett mondani, hogy midőn a magyar nemzet a maga jogos aspiratióiért egy harczot indított, talán nem időszerűén, talán nem a megfelelő és helyes alkotmányos fegyverekkel tette, talán túlzásba ment és ezzel szemben az volt az argumentum, hogy ugy sem tudunk semmit elérni, ennek következtében szembe kell szállni ezekkel az aspiratiókkal; akkor talán akadhatott ember, aki ezt a politikát igazoltnak tekintette. Ma a viszonyok megváltoztak. A magyar nemzet jogos igényeivel nem lehet szembeszállani, nem lehet bevárni, amint ő mondta, a nemzet kijózanodását; a nemzet kijózanodott ebből az erőszakos politikából és maga veszi kezébe sorsának igazgatását és biztosítani fogja az igazi nemzeti haladást. (Helyeslés jobb/elöl.) Az a bizonyos treuga dei, amelyről oly sok szó esett a háború elején, csak arra volt jó, hogy az ellenzék önfeláldozó magaviseletét bemutassa. De ezzel szemben semmiféle lépést nem láttunk a ministerelnök ur részéről. A ministerelnök ur beszédének további folyamán beszélt a concentratiós alakulásról is. Ez a gondolat természetesen egészen kapcsolatos az összes tényezők harmonikus együttműködésével. A ministerelnök ur beszédéből világosan kivehető, hogy nemcsak az általa nagy felháborodással constatált tegnapi esti jelenet után, hanem már régebben, — különféle ténykedését hozva fel az ellenzéknek, — mindig abban a nézetben volt, hogy erről szó sem lehet. Beszéde elárulja azt, hogy soha a legkisebb lépést ebben az irányban nem tette. Ugy-e? Tisza István gr. ministerelnök: Nem! Hadik János gr.: Nagyon örvendek, hogy itt is ezt az álláspontot megerősíti. Tehát a concentratiót helytelennek tartotta mindig és sohasem tett ennek megvalósítása érdekében lépéseket. Ha a concentratio és az összes parlamenti pártok együttműködése irányában egy lépést sem tett, akkor nem lehet azt állítania, hogy mindenképen a békés megegyezés hive volt. Nem! Annyira el van bizakodva, annyira azt képzeli, hogy ő az egyedüli ember, aki Magyarországot képes volt a múltban és képes lesz a jövőben megmenteni, hogy neki más embernek segítségére nincs szüksége. O dolgozik a nemzettel, igaz, hogy csak azzal a nemzettel, amelyet ő nemzetnek kinevezett, mert aki nem az ő hive, aki nem a munkapárt tagja, az az ő szemében nem tartozik a nemzethez. Egy statisztika nemrég kimutatta, hogy a magyar választók többsége az ellenzéki képviselők háta mögött áll. És mégis azokat, akik nem az ő politikáját támogatják, nem tekinti nemzetnek, akármilyen nagy rész legyen is az, mert hiszen ha annak tekintené, akkor tisztelné azok állásfoglalását is és reflektálna azok közreműködésére a ma végzendő nagy munkákban. A kizárólag a háború érdekében behozott censurát is a kormány, ha nem volna oly szomorú dolog, a nevetségig arra használja fel, hogy hatalmi positióját erősítse, hogy mindazt, ami neki kellemetlen, elnyomja. Én nem akarom a méltóságos főrendeket untatni azzal, hogy példákat hozzak fel. A legközelebbi napokban is megtörtént, hogy egy czikk, amely Bécsben az Arbeiter Zeitung-ban megjelent és amelyet a Világ hozni akart, a censura által el lett tiltva; most aztán utólag meggondolták a dolgot és megengedték a közlését. Abban a czikkben egyáltalában semmi egyéb nem volt, mint