Főredniházi napló, 1910. III. kötet • 1913. május 5–1914. április 21.

Ülésnapok - 1910-55

244 A FŐRENDIHÁZ LV. ÜLÉSE. Gyurátz Ferencz ő méltósága. Gyurátz Ferencz püspök: Nagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek. A sorrendben most előkerült tárgy felkelti azt a kérdést, vájjon az a törekvés, az a tárgyalás, amelyet a ministerelnök ur foganatba vett a román honpolgárokkal, testvérekkel szemben, a bizalmatlanság eloszlatása, a bizalom szilárditása a testvériség élesztésének czéljából mennyire volt helyénvaló. Ennél a kérdésnél egyszersmind azonban egy másik kérdés is merül fel: Vájjon, méltóságos főrendek, a mi magyar nemzetünknek jelenlegi helyzete, az a tény, hogy határainkon kivül testvérnépet, amelylyel megérthesse saját nyelvén magát, nem talál sehol, vájjon ez a mi helyzetünk óhajtandóvá teszi-e azt, hogy a hazánkban más nyelvet beszélő polgártársainkkal szép testvéri egyetértésben élhessünk, hogy legyen itt igazán a béke egy szentelt oltár, amelyen az áldozás bennünket hazáért, szabadságért mindig együtt, egy sorban talál. Ha pedig e kérdésre gondolunk, akkor emlékezetünk fellebbenti a múlt fátyolát és visszamutat azokra az időkre, amikor az a román is azzal a magyar testvérrel a dicső Hunyadiak idejében, más fejedelmek alatt, ezért a földért, Árpád hónáért, annyi öldöklő csatában ontotta vérét, amikor a két testvérnép egy patakban ontotta vérét; elbeszéli az emlékezet, hogy azon csatatereken a föld kebelében pihenő csonthalmazokban fekszik románoknak, szerbeknek, tótoknak, magyaroknak csontja. Arra emlékeztetnek ezek az emlékek, hogy igenis, a mai nemzedéknek is egyik főtörekvése, nemes czélja legyen annak a testvéri köteléknek megszilárdítása, amely testvériség hathatósan közremunkál abban, hogy mint a költő mondja: »na;;y volt egykor a magyar, nagy volt hatalma, birtoka«, hogy: »nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára«. Prónay Dezső b.: Ez akkor volt! Ma mi nyögjük Bécs hatalmát! Gyurátz Ferencz püspök: Ha a haza területén együtt élő nemzetiségek között megszilárdul a testvéri egyetértés, megsokszorozódik az erő, imponálóbb lesz a hatalom és igy joggal fel lehet tenni, hogy a 48—49-iki szabadságharcz is, ha egy sorban küzdenek velünk azok, akik ellenünk forgatták a fegyvert, nem végződik oly eredménynyel, hogy Paskievics herczeg azt a hírhedt jelentését küldheti Pétervárra. Amellett igen természetes, hogy ezért a koronával helyreállott volna ismét a nemzet egyetértése, mert a magyar egyáltalában nem született republicanusnak. Ha ezt elismerjük, méltóságos főrendek és körültekintünk a természetben, mit látunk? Felnő, felemelkedik a fa ágastul, lombostul. A fa ezen kiterjeszkedő ágait egybeszoritani egybeerőltetni valósággal annyi, mint a fa törzsét is életében rontani, sorvasztani. Szabad levegőn, szabad talajon az ami él, aminek szabadsága van, terjeszkedni törekszik. Ezt mutatja annak a terjeszkedő fának a példája is; minden ága, minden lombja közremunkál abban, hogy a törzs életében erősödhessék, fejlődhessék, valamint a törzs is, mintegy természettől adott kötelességének ismeri megtenni a maga részéről mindent, hogy azokat az ágakat testvéri egyetértésben táplálja, emelje, fejleszsze. Ha ezt meggondoljuk, be kell vallanom, hogy nemzetünkre nézve valósággal nagyon, de nagyon óhajtandó ismét olyan idő, mikor az a román, szerb, tót, német, horvát, magyar, az énekben is nyilvánuló óhajtás szerint, egyesül a magyarral. Nem kívánja a magyar nép a maga szabadságszeretetével távolról sem, hogy hűtelen legyen örökölt anyanyelvéhez az a román és más nemzetiség, hogy elfelejtse saját fajának nemes tulajdonságait. Igenis jogosultnak tartjuk a törekvést, hogy szeresse, cultiválja a nyelvét, virágoztassa irodalmát, csak mint ennek a nemzetet, hazát alkotó törzsnek kiterjeszkedő ágai mindig ott érezzék szivükben, lelkükben azt a idekapcsoló azt az egyesítő hatalmat, a magyar államnak szeretetét és azzal az igazi testvériségnek érzetét. Igaz, többször hangzik a panasz, hogy lám Erdélyben veszíti talpa alól a magyar a talajt. Én ezért méltóságos főrendek nem a románokat teszem felelősekké, ezért felelős a magyar. Ma is folyik a harcz a létért. Nem is szűnik meg ma; ha nem is éles karddal, szuronynyal, de folyik ma is; a munkatér az a harcztér ma, a takarékosság az a vitézség, a felvilágosodás, a műveltség terjedése azok a fegyverek, amelyekkel egy nép magának jövőt biztosithat. Éledjen a mi nemzetünkben is — amint ez Széchényinek szivébe gyökerezett óhajtása, álma volt — éledjen a munkakedv, a munka tisztelete, a művelődés, akkor a nemzetiségekkel testvéri egyetértésben egész nyugodtan, bizalommal gondolhatunk a jövőre. Mindezekre tekintettel én a magam részéről azt a fáradozást, azt a törekvést, amelyet a ministerelnök ur a román honpolgártársakkal való testvéri egyetértés helyreállítása, szilárdítása czéljából-kifejtett, hazafias tettnek ismerem el teljes tisztelettel. Vajha sikerülne az egyetértés szent kötelékének megszilárdítása! Ez valósággal nemcsak a nemzetiségekre, de a mi nemzetünkre nézve igen-igen mélyre, messzekiható érdek, méltó arra, hogy ezt mint óhajtást mindannyian szivünkben ápoljuk. Részemről is készséggel hozzájárulok, hogy a bizottság által előterjesztett javaslatokat fogadja el a méltóságos főrendiház. Elnök: Kíván még valaki szólni? Ha szólni senki nem kivan, a vitát bezárom. Tisza István gr. ministerelnök: Nagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek! Mielőtt magára a iiajjirenden levő tárgyra áttérnék, méltóztassanak nekem megengedni, hogy két