Főrendiházi napló, 1910. II. kötet • 1912. június 19–1913. márczius 15.

Ülésnapok - 1910-36

6fi A FŐRENDIHÁZ XXXVI. ÜLÉSE. letek, amelyek igy fel vannak emelve, mind hasznosak, szükségesek, mert különösen a culturjlis és sooialis haladás előmozdítására fordíttatnak. Hogy csak a fő tételeket vegyem, ilyen a családi pótlék, mely maga mintegy 30 millió és az egész országnak osztatlan közvéleményével találkozik és közmegnyugvást idézett elő; ott van a nyugdíj uj rendezése, a tisztviselők fizetésének rendezése, és — ami minket közelebbről érdekel, — a mi felekezeti tanítóink és lelkészeink is jutnak az állam pénztárából, hosszú Ígérgetés után, bizonyos előnyökhöz, korpótlék vagy más fizetésrendezés alakjában. Ez reánk nézve nagyon megnyugtató és az államnak köszönettel tartozunk érte. Igaz, hogy ő nagyméltóság eultusminister ur, az ide vonatkozó törvényjavaslatot eddig még nem terjesztette elé, de nekünk arra, hogy a törvényjavaslat a legégetőbb bajokon segíteni fog, kellő biztosíték az, hogy a költségvetésben a fedezet már fel van véve. Már pedig azoknak a szegény tanítóknak és lelkészeknek nem annyira törvényre, mint inkább pénzre van szükségők, és íme ez biztosítva van. Mikor elismerésemet fejezem ki mindezekért, egy olyan álláspontra helyezkedem, mely a törvényhozásban nem igen szokott gyakorlat lenni, nevezetesen azt a kérdést vetem fel, hogyha ennyire amelkednek a kiadások, vajon lesz-e azoknak kellő fedezete, tud-e arról a pénzügyminister UT gondoskodni ? Mert én ugy tartom, hogy azoknak, kiknek a törvényhozás jogot, ad arra, hogy a költségvetéshez hozzászóljanak, nemcsak az a kötelességük, hogy a kiadásokat mennél tovább feszítsük, az igényeket mennél tovább fokozzuk, hanem gondoljuk meg minden egyes tételnél azt is, hogy lesz-e ennek és miből lesz kellő fedezete ? Hogy nálunk mennyire nem gyakorlat :z, hogy ilyen lelkiismeretességgel járjunk el az állami költségvetésnek megbirálásánál, mutatja az. hogy én nem olvastam életemben egyetlen egy ujságczikket, amely az igényeket mérsékelni igyekezett volna, hanem inkább mindig oda törekedett, hogy azokat még tovább fokozza, azt mondván, hogy az mind helyes, méltányos és szükséges. Sőt, ha megnézzük a képviselőház és főrendiház tárgyalásait, nem esik ott felszólalás arról, hogy az igényeket mérsékeljük, hanem mindig csak arról, hogy az igényeket hogyan és mikép fokozzuk. A fedezetről azt mondják, hogy azt rá kell bizni a pénzügyminister úrra, pedig csak nem gondolják, hogy ezt más fizesse meg, mint az ország polgárai ? Ha egy törvénybe beleveszszük, — amint belevettük, —hogy 800 koronáig adómentes lesz a létminimum, aki ezt megszavazza, annak tudnia kell, hogy azoknak kell ezt megfizetniük, kik 800 koronán felül birnak jövedelemmel. Akármilyen kedvezményt teszünk, ha eltöröljük a II. osztályú kereseti adót, jól van, mert hiszen igazságtalan, de ha azt valakinek meg kell fizetnie, az nem idegen lesz, hanem mi vagyunk azok. Ezzel minden lelkiismeretes, a törvényhozásra jogosított egyénnek számot kell vetnie. Ép azért azt mondom, hogy én az ellenkező álláspontra megyek át; nem a szükségleteket akarom emelni, nem kérni akarok, ámbár ha talán kérnék is, nem lennék szerénytelen, nem követnék el méltatlanságot vagy Ízléstelenséget, ha pl. azt kérném a eultusminister úrtól, hogy legyen szives módot találni arra, hogy a református, illetőleg protestáns püspököknek vagyoni helyzete, ha nem is aránylagosan a többi felekezetekkel, de mégis az önkormányzat keretéhez illőleg rendeztessék annyira, hogy tisztességesen, állásukhoz mérten megélhessenek, mondom, én ezt most nem kérem, hanem átmegyek a másik oldalra, és azt mondom, hogy hogyan fogjuk fedezni ezeket a kiadásokat, amelyek igy felszaporodtak, és nincsenek-e olyan bevételi források, amelyeket nagyon jól fel lehetne használni % Mikor azt nézem, hogy a költségvetésben a nagy emelkedést milyen tételek idézik elő, ott látom a családi pótlékot, az elhagyott gyermekek védelmét, a betegápolási költségek emelkedését. Nekem az én eszein logikája azt mondja, hogy ezekre lehetne egy meglehetősen megfelelő fedezeti forrást találni, olyant, amelyet eddig ki nem használtak, és ez : a nőtlenségi adó. Amikor először beszéltünk családi pótlékról, még olyan furcsán ütötte meg az embernek a fülét az, hogy családi pótlék. Mikor azután többször emlegettük, megszoktuk, és amikor megszoktuk, azt mondtuk, hogy hiszen ez egyenesen helyes. Én sokszor emlegetem a nőtlenségi adót, mert ha a nehezebben élő, családjukat nehezebben fentartó embereken segíteni akarunk, méltányos és igazságos, hogy azok, akik könnyen élnek, család nélkül, járuljanak hozzá éhez az igazán socialis, morális, alapon álló kiadáshoz. Nem is volna olyan nehéz ennek az adónak életbeléptetése. Mert ha az embernek, harminczkét éves koráig, kell fizetnie hadmentcsségi adót, ha nem volt katona, az a nézetem, hogy ugyanilyen kulcs szerint kellene kivetni a nőtlenségi adót azokra, akik nem tesznek eleget kötélességöknek az állam irányában. Igaz, hogy a hadmentességi adó nem egészen igazságos mérték szerint van megszabva, mert ha valamikor éreztük, hogy ez nem igazságos, érezzük ebben a pillanatban, mert hiszen a hadmentességi adó valamilyen ellenérték akar lenni az állam részére azért a szolgálatért, amelyet az illető talán nem képes teljesíteni. De taián mi, szülők, akiknek olyan gyermekeik voltak, akik önkéntesi évöket leszolgálták, tudjuk legjobban, hogy mennyibe kerül az az önkéntesi év ahoz az évi 10—15 K hadmentességi díjhoz képest. Ezt tehát arányosítani kellene főleg ott, ahol a had mentességi dij maxiinalis összege 200 K. mert hiszen ma az is. akinek 40—50.000 hold földje van, mindössze 200 K hadmentességi adót fizet, pedig az a szegény gulyásgyerek is megfizeti a 6 K-át. Annyival inkább arányosítani kellene most, mikor a szülők rettegnek a mozgósítás miatt. Ha végignézek a hivatalokon, bizony az