Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.
Ülésnapok - 1910-13
Á FŐRENDIHÁZ XIII. ULESE. 79 Szóbanforgó egyházi nyelvben bizonyos arehaisticus szólásformák is használtatnak s azért távol áll tőlem kétségbevonni a már hivatalos használatba vett »ószláv« megjelölés jogosultságát, de az előadottakból világosan kitűnik, hogy ez a tudományos értelemben vett paleo-szláv nyelvtől eltérő ó-szláv egyházi nyelv lehet ugyan bizonyos értelemben avult nyelv, de semmi esetre sem holt, hanem élő nyelv és igy akár a hitéletre, akár a nemzeti életre való kihatás szempontjából végzetes hiba volna ezt az egyházi nyelvet egyenlő elbirálás alá vonni és egyenértékűnek tekinteni a nyugati egyház liturgikus latin nyelvével. Végzetes volna ez a kihatás már pusztán csak a hitélet szempontjából is, mert ha már az ószláv nyelvet a Lippay herczegprimás emiitett oklevelében — bizonyára a római Szentszék jóváhagyásával — biztosított »usitata et a sancta Sede Apostolica iam oliin approbata consuetudo« ellenére, nem mint vulgáris, hanem mint szoros értelemben vett liturgikus nyelvet kellene kezelni, akkor azt egyszerre vagy fokozatosan a magyar egyházakban is kizárólagossá kellene tenni s e végből — hogy ez a magyar ajkú nép az ószláv nyelvű isteni tiszteletet megértse — a rutén nyelvet be kellene vinni a gör. kath. magyar népiskolákba, a mi legalább is átmenetileg, míg a nép a rutén nyelvet megtanulja, a hitéletnek kimondhatlan züllését idézné elő ; vagy pedig a görög ritus természetével ellenkező valamelyes bilinguismust kellene egyházhatóságilag rendszeresiteni, a mi azonban még ily egyházhatósági rendezés mellett sem lehetne egyéb egy átmeneti állapotnál, mert a ki a görög ritust ismeri, az tudja, hogy e ritus berendezése mellett a nép lelki szükségét csak ugy lehet kielégiteni, ha az összes istenitiszteletek a nép által értett nyelven végeztetnek. Úgyde, méltóságos főrendek, a nemzeti élet szempontjából még végzetesebb lenne a következmény, ha a mostani magyar nyelvű istentiszteleti gyakorlat teljesen betiltatnék és az ószláv nyelv kizárólagossá tétetnék, sőt merem állítani, hogy nem kevésbbé végzetes volna a következmény akkor is, ha az ószláv nyelv a corresponsoriumokban nagyobb tért kapna a mainál, mert — ismétlem — a gyakorlatban ezt nem lehetne egyébnek tekinteni, mint már magában véve is radicális első lépésnek az ószláv nyelvnek teljesen kizárólagossá tételére. • ». Hiszen, méltóságos főrendek, teljesen felesleges azt bizonyítgatni, hogy mikor egy bizonyos területen az egyházi vagy társadalmi életben két élő nyelv küzd egymással, akkor függetlenül az intéző körök akaratától és jó szándékaitól, a küzdelem végső eredményére nézve nem a hazafiság kisebb vagy nagyobb mórtéke, hanem egyesegyedül az erőviszonyok lehetnek döntők még akkor is, ha a küzdelem egyenlő fegyverekkel folyik, a mit pedig az adott esetben már csak azért sem lehet állitani, mert hiszen köztudomású dolog, hogy a szláv ajkú görög-katholikusok egyházi nyelve az egyház védelme alatt áll, mig ellenben a magyar ajkú hivek egyháznyelvi gyakorlata az egyház részéről mai naj>ig elismerve nincsen. Figyelembe véve tehát az erőviszonyokat, melyek a görög-katholikus magyarságra nézve az ószláv liturgia területén is — már előbb is — hátrányosak voltak, valóban nem lehet csudál kőzni azon. ha bizonyos keserűséget szült a görögkatholikus magyarság soraiban, hogy akkor, a midőn a m. kir. kormány és a törvényhozás oly uagylelküen gondoskodott a szláv ajkú görögkatholikusok anyagi felsegéléséről, ugyanakkor elmulasztotta azt, hogy a görög-katholikus magyarság hitéletének és nemzeti életének biztosítására nézve garantiákat szerezzen, amire nézve pedig Lippay herczegprimás oklevelének szavaiban, mint, unionalis kikötésben, megtámadhatatlan jogalapot is talált volna. Bizonyos, hogy ily garantiák nélkül jövőre az erőviszonyok a gör.-kath magy T arság hátrányára csak rosszabbodni fognak és egész határozottsággal merem állitani, hogy ő nagyméltósága a cultusminister ur nagyon optimisticusan itéli meg a helyzetet, ha ez irányban semminemű hátrányos jeleket nem vél láthatni. Igaz, még nincsenek hangosan kiáltó jelek, de. a fenyegető jelenségek — különösen az ismeretes külföldi áramlatok miatt — a dolog természetében rejlenek. Ily körülmények között, méltóságos főrendek, nem lehet szó szabályos mederben folyó egyházi életről addig, mig a hazai három gör.-kath. népcsoport, t. i. a magyarok, szlávok és románok egyházi életében a quod uni iustum alteri aequum elve teljes mértékben nem érvényesül, nem lehet szó erről addig, mig 50—70 oly tiszta magyar egyházközség van az országban, melyek templomaiban eddig a magyar nyelv még csak a legminimálisabb mértékben sem foglalt tért ; főleg pedig nem lehet szabályozott helyzetről beszélni addig, mig a többi 80—100 magyar egyházközségben (és itt is csak bizonyos korlátozásokkal, de már mégis) tért foglaló magyar nyelv nincs kifejezetten elismerve és egyházhatóságilag szabályozva. Azok után, a miket e téren 1896. óta tapasztaltunk, teljes bizonyossággal meg lehet állapítani, hogy a törvényes szabályozás előkészítésére nincs más mód, mint egy külön magyar egyházmegye létesítése. Sajnos, 1896-ban az akkori magyar kormány elhatározta, hogy csak akkor lehet szó külön egyházmegye létesítéséről, ha már előbb a római szentszék a magyar liturgiát engedélyezte. Akkor egyházi körökben is az volt a nézet, hogy ez a sorrend lehetséges és valóban lehetséges is lett volna ez azon egyháznyelvi türelmesség mellett, mely régebbi időben nemcsak a munkácsi és eperjesi, hanem még az erdélyi román egyházmegyékben is fennállott. Hiszen tudjuk, hogy 1848 előtt egy erdélyi román püspök a magyar egyházi nyelvnek az ottani (székelyföldi) magyar ajkú hivek templomaiba való bevezetése végett maga tett előterjesztést az akkor fennállott főkormányszéknek s ez a kezdeményezés csakis az
