Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-6

44 A FŐRENDII hanem ellenkezőleg, csak első étappe-ja annak a maga egyszerűségében nagyszabású békepoliti­kának, a melynek számos akadályát hárította el Aehrenthal egy csapással és a melyet na­gyobb lépéssel vitt előre, mint a hogyan intra és extra muros némely helyen kívánták volna. Inde ira! A keresztülvitelt az adott viszonyok közt, — talán nagyon naiv vagyok, de részem­ről diplomatiai remekműnek tartom, a mely­ben Aehrenthal az őszinteséget választotta módszerévé és a becsületességet vitte diadalra. Szerveinek érdeménél annyival szivesebben állok meg, a mennyivel undorítóbb azoknak a nagyon is áttetsző támadásoknak félreismerhetetlen ten­dentiája, a melyekkel még ma is találkozunk. Méltóságos főrendek ! En azt hiszem, hogy az igazságos eritica talán egy téren sem oly nehéz, mint épen a külügyi politikával szemben. E tekintetben ritka érdekes alkalmat nyújtott a lezajlott erisis, a midőn az európai események hónapokon keresztül nyilt színpadon játszódtak le és alkalmunk volt ugy a eriticus pillanatok­ban, mint azok után, a lehonyolitás hosszú pro­cedúrája alatt diplomatáinkat mintegy közvet­lenül munkánál látni. A mit láttunk, azt hi­szem, igen csekély kivétellel, sőt, ha a felelős­ségteljes állásban levő magyar diplomatákra vagyunk tekintettel, minden kivétel nélkül messze felülmúlja az átlagot, és csak megnyugvásunkra, örömünkre és büszkeségünkre szolgálhat. Tökéletes volt a külügyi apparátusunknak összműködése a hadvezetőségével, a mely elő­készítette a döntésnek azon drámai fordulatát, a midőn a már-már haldoklónak vélt monarchia váratlanul kiegyenesedett korán ásott sirja mel­lől és a legfőbb hadúr Königsbergtől Gralicziáig és Emdentől Gattaróig a parancsát váró majd­nem tiz millió katonával fentartotta a bekét. A megtántorodott Európa csak most kezdi meg­érteni, hogy itt egy világtörténeti nagy esemény ment végbe, a mely az európai béke állandósí­tását az álmok világából a reális, elérhető való­ságok közé sorozza. Ki tudja, talán mégsem olyan egészen utópia az Európai Egyesült Álla­moknak az eszméje! Áttérve az annexiónak belpolitikai követ­kezményeire, eltérők lehetnek a nézetek arra nézve, vájjon Bosznia és Herczegovina értékes acquisitio-e, vagy danaosi ajándék. El is tértek ez iránt a nézetek akkor, a mikor actualis volt ez a kérdés: 1878-ban. Ma tisztára retrospec­tiv jelentőségű tehát politikailag meddő volna ezzel a kérdéssel foglalkozni; ez túlhala­dott állásjwnt. Ma tényekkel állunk szemben, a melyek azt mutatják, hogy váratlanul, hirtelen mi lettünk a legnagyobb délszláv állam. Ezzel számolni kell. Ami eddig történt, az átmeneti intézkedés, hiszen egyéb nem is lehet. De meg­vallom, talán nem is érdekes; ami érdekes, a mi fontos, az a kérdés végleges megoldása. Méltóságos főrendek! Akár Andrássy Z VI. ÜLÉSE. Gyula szellemében, akár a Kállay Béni irány­zatában keressen az ember inspiratiót: kutassa bár az ember a közjogi vagy a történelmi ala­pot ; akár a térképre nézzen az ember, akár ethnicus támpontot keressen; a múltból merítsen az ember magyarázatot a jövőre, vagy keressen practicus megoldást: én más megoldást nem képzelhetek, mint Bosznia-Herczegovinának a régi közjogi Horvát-Szlavon-Dalmátországgal való egyesítését a magyar szent korona alatt. Azok a mély barázdák, a melyeket a fele­kezeti különbség szánt az egyazon horvát-szla­vón népben, talán még soká hol akadályként, hol taktikai értékként fognak szerepelhetni, de intézményeink alapjául, azt hiszem, ép oly ke­véssé szolgálhatnak, mint az a közjogi válaszfal, a mely Horvát-Szlavon-Dalmátországok és a történelmi Bánra között tényleg fennállott. A »divide et impera« elvével tovább is sorvasztani az életerős délszláv népet sem ethi­kailag megengedhetőnek, sem »á la longue« ke­resztülvihetőnek nem tartanám, de nem is felelne meg a reális politika exigentíáinak, a melyeket, azt hiszem, állandóan csak ugy szolgálhatunk, hogyha az ezen SZÍVÓS né/pfajban rejlő energiá­kat felvirágoztatjuk és a haza, a monarchia és a dinastia szolgálatába állítjuk. Hogy ezen megoldás mellett megtalálhatnák számításukat az osztrákok is, e tekintetben legyen szabad felhívnom a méltóságos főrendek figyelmét egy beszédre, a melyet, ba jól emlék­szem, Deym Ferencz gr. csehországi tartományi képviselő mondott: a magyar-horvát érdekeknek és fundamentális érdekközösségnek legerősebb garantiáját abban a szerencsés számarányban látom, a melyben a két népfaj megoszlik. Ezt az, ismétlem, fundamentális érdekközösséget ideig-óráig elhomályosíthatja, de sohasem szün­tetheti meg a nationalismusnak az ahypertrophiája sem, a melynek egyik folyományát látom abban a feszültségben is, a mely ezidó'szerint Magyar­és Horvátország között fennáll. Távol áll tőlem ennek vagy azoknak a hibáknak kicsinylése, a melyek a Dráván innen történtek és a Dráván túl történnek. De azokat egyébnek mint episód­nak még sem minősíthetem és azok elhárítására és e kérdés megoldására senki sem lehet hiva­tottabb, mint az e tekintetben providentiális államférfiú, a ki mint a magyar és horvát érdek­közösségnek élő megtestesülése ez idő szerint Magyarország ministerelnöki székében ül. (Éljen­zés.) Ezzel elértem felszólalásom utolsó pontjá­hoz, a mely kivül esik a politika körén, de ha szabad magamat igy kifejeznem, annál közelebb áll szivemhez.- értem a budapesti botanicus kertnek a Margitszigetre való elhelyezése kér­dését. Ellene foglalt állást a sajtó, ellene van a közönség és tudtommal nem lelkesednek ezért a tervért a szakkörök sem. De állítólag meg fog történni mégis, mert benne van egy rossz tör-

Next

/
Thumbnails
Contents