Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-26

246 A FŐRENDIHÁZ XXVI. ÜLÉSE. kozó alkalmat kell megragadnunk, mikor a magyar állam jótékony kezével belenyúlhat annak a nemzetiségi tanítónak a szive világába és kedélyvilágába. Ar elméletre nem tudok esküdni és nem tartom kivihetőnek, hogy nivellálva legyen minden nemzetiség. Ezt kivihetetlen utópiának tartom; de igenis egy magasabb eszmei egységbe összefoglalhatók, igenis kivihetőnek tartom, hogy a nemzetiségi elfogultságnak és túlzásoknak jégköntöséből kiolvaszszuk az embereket akkor, ha a magyar államiságnak központi napja az ő derengő és melegítő sugarait mindegyikre barátsággal és jóindulattal terjeszti. Méltóságos főrendek! Tekintettel az idő előrehaladottságára, még csak arra kívánok utalni, hogy ezen kérdés mikénti eldöntését visszafojtott lélegzettel lesik és várják ezren és sok ezren. Méltóztassanak azoknak a küzködö embereknek lelki állapotát figyelembe venni, kik a legnagyobb csalódás érzetével látnák azt, hogy tudatában annak, hogy míg maguk egyfelől ugyanazzal a diplomával és fáradsággal végzik a napnak munkáját és viselik annak terhét, mikor jótéteményosztásról van szó, kirekesztetnek, s hogy akkor tőlük elfordul az államkormánynak, a magyar államnak jóindulata. Méltóságos főrendek, a 48-as törvényhozásnak egyik nagy bölcsesége volt, hogy a földtehermentesitéssel siettek, hogy ez az országos és korszakalkotó nagy munka nem maradt az utána következő szomorú korszakra, hogy annak az áldása és dicsősége kiolthatatlanul és múlhatatlanul odakapcsolódott, odafüzödött a magyar törvényhozás terméhez. Én azt kivánom és nagyon kívánatosnak tartanám az ország helyes, normális fejlődése érdekében, ha ez az intézkedés a tanítókat illetőleg éhez a mostani összetételű parlamenthez fűződnék, nem pedig az átalános választói jog alapján összeülendő jövő parlamenthez, mert attól tartok, hogy ha annak a nevéhez fog az fűződni, akkor az nem fog aként appreciáltatni, mint a jelenben, akkor az ugy fog tekintetni mint egy kierőszakolt, mint egy kikényszeritett eredmény, amely elveszti minden engesztelő erejét és kiengesztelő hatását, mig a jelenben ennek a parlamentnek a kezéből a legnagyobb hálával, a legnagyobb elismeréssel fog az fogadtatni. (Helyeslés.) A mi a fedezet kérdését illeti, meggyőződésem az, hogy erre kell, hogy pénz legyen. A mint a szombati tárgyalás alkalmával elfogadott véderő-törvénynél az volt a felfogásom, hogy az nagy áldozatokkal van ugyan egybekötve, de múlhatatlanul szükséges, ezt az én szerény észrevételemet szintén ilyen természetűnek vélem, mert az elemi iskolázás és annak járulékai a nemzetnek legelemibb, legszükségesebb feltételeihez, kiadásaihoz tartoznak, azokra elsősorban kell hogy pénz legyen. Ugyanaz az állam, amely rendeli a tankötelezettséget, kell hogy megadja a módját annak, hogy az végre is hajtassák, és ugyanannak az államnak kell, hogy a figyelme kiterjedjen egy olyan factorra, a nem állami tanítóságra, amely ezt a feladatot most háromnegyed részben vállain hordja. Én bízom a vallás- és közoktatásügyi minister urnak ismert jóindulatában, erős a hitem a pénzügyminister ur ismert genialitása iránt, hogy ő méltányolván ezt a lelkünkből fakadt, annyi meg annyi ezer ember által osztott forró kívánságot, méltányos és igazságos óhajtást, az ő gondoskodása megtalálja a — fájdalom — túlterhelt államháztartásunkban is az erre vezető expedienst és bizom a ministerelnök ur ő excellentiájában, aki a mostani nehéz és válságos viszonyok között a pacificatio jelszavával és szándékával indul és akarja vinni tovább a kormányzás hajóját, hogy amikor ezen javaslatban oly humánus módon ki akar elégíteni 7223 állami tanítót, ugyanakkor nem fogja a tövist bennehagyni 25.000 nem állami tanitó szivében. Ezen bizalomteljes reményemet fejezem ki. Javaslattal, concret kérelemmel nem terhelem az illető minister urakat, mert egy ilyen kérdést hevenyészve megoldani nem lehet, mert idő, mód és alkalom adandó, hogy az helyesen keresztül is vitessék. De igenis kifejezem azt az óhajtásomat és kérelmemet, hogy a magas kormány ebben az irányban egy vigasztaló, egy megnyugtató, egy határozott kijelentéssel nekünk a kívánt nyugalmat és békét megadni méltóztassék, mert legyen meggyőződve, hogy ezzel erre a szép törvényjavaslatra a koronát fogja rátenni. (Éljenzés.) Elnök: Kivan még valaki átalánosságban szólni a törvényjavaslathoz? (Nem!) Ha tehát szólni többé senki nem kivan, az átalános vitát bezárom. A pénzügyminister ur ő nagyméltósága óhajt nyilatkozni. Teleszky János pénzügyminister: Nagyméltóságú elnök ur! Méltóságos főrendek! Méltóztassanak megengedni, hogy az idő előrehaladottságára való tekintettel egészen röviden válaszoljak a vitában felhangzottakra. (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt foglalkozni kívánok azzal a kérdéssel, amelyet a kalocsai érsek ur ő excellentiája és a győri püspök ur őméltósága felvetettek: a nem állami tanítóknak családi pótlékban való részesitése kérdésével. A kormány, amikor elhatározta azt, hogy az állami alkalmazottak anyagi helyzetén azon a módon segit. amint az a jelenleg tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatban le van fektetve, természetesen, kötelességszerűen foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy a segítésnek ez a módja miképen és mennyiben terjesztessék ki az elemiiskolai tanítókra és pedig annyival inkább foglalkozott a kormány ezzel a kérdéssel, mert ez összeesett azzal az idővel, amikor meglehetősen