Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-26

244 A FŐRENDIHÁZ XXVI. ÜLÉSE, kiindul és a tisztviselő intelligens ember létére ezt a sanyarúságot talán sokkal inkább érzi, mint az egyszerű életkörülmények között élő ember, mondjuk, az ipari munkás, akinek keresete sokszor javulhat és különösen a drágasággal szemben a munkabér mindig bir valamelyes nivelláló erővel, ugy hogyha az ipari munkásnak még a szakszervezetében rejlő erejét is figyelembe veszszük. elmondhatjuk, hogy az ipari munkás lépést tarthat a drágulás által előidézett hullámzásokkal, mig a szabott fizetésre utalt tisztviselő ezen előnytől elesik. örömmel üdvözlöm azt. hogy a tisztviselők sorában az állami tanitók is benfoglaltatnak és honoráltatnak, noha a családi pótlék mellett fizetésrendezésük is tervbe van véve. A tanítóságnál különös szerepet játszik az, méltóságos főrendek, hogy óriási nagy részben kicsiny falvakhoz vannak rögzitve, ahol a gyermeknevelés különösen terhes és drága. Ha tehát egy nagyobb családu tanitó ezen családi körülményeire való teldntettel a családi pótlékban egy succursust fog nyerni, ez mindenképen humánus, helyes és indokolt. Készemről még csak arra a bizonyos hiányra akarok szintén rámutatni, amelyre rámutattak az előttem szólottak is, hogy t. i. hiányoznak a törvényjavaslatból a nem állami tanitók. Engem éltet az a remény, hogy ez a hiány csak átmeneti; hogy ez pótoltatni fog és a legélénkebben óhajtom és tiszteletteljesen és nagyon komolyan kérem a mélyen tisztelt kormányt, hogy ezt a hiányt csakugyan méltóztassék kitölteni. Én nem látok elfogadható argumentumot arra ézve, hogy a nem állami tanitó ezen jótéteményből kihagyassék. Legtöbbnyire arra történik hivatkozás, hogy ime, az állam jelesül ebben a törvényben is, az állami tisztviselőket tartja szem előtt. Azt hiszem, méltóságos főrendek, hogy ez a szempont nem helytálló abban a tekintetben, hogy a nem állami tanitók kihagyassanak, mert, amint már előttem is emiitették, ők ugyanazt a functiót végzik, amelyet az állami tanitók; ugyanazon qualificatio mellett ugyanazt a taneredményt., ugyanazt a munkaeredményt kell elérniök, nemcsak, de az államnak közegei vannak, akik ellen őrzik is azt, hogy mindez megtörténik-e. Azok tehát az állam érdekei által megkivánt minden garantia mellett végzik ugyanazt a közfunctiót, amelyet az állami tanitók s ilyen körülmények között nem látom okát annak, hogy mig az állami tanitók állami tisztviselőknek vétetvén, részesülnek ebben a jótéteményben, addig a nem állami tanitók ebből kihagyatnak. Ugy vélné az ember, mint hogyha az állam a nem állami tanitókkal szemben abban a felfogásban volna, hogy azokat talán bizonyos nem szükséges czélzat állítja be a munkatérre, mondjuk, mint hogyha a felekezeti tanitók és iskolák annak köszönnék létezésöket, hogy a társadalom bizonyos rétegeiben a felekezeti szempontok kielégitést keresnek egy különleges alakban, amely azonban cultuipolitikai szempontból nem olyan elengedhetetlen tényező, , Azt hiszem, mélyen t. méltóságos főrendek, hogy ezt a szempontot vagy felfogást ledönti a közismert tényállás ; ledönti a statisztika, mert hiszen Magyarországon felesleges iskola nincs ; ha van panasz e tekintetben, akkor az a panasz, hogy nincs elegendő iskola. A felekezeti iskolák nem fényűzési tárgyak, hanem egy óriási nagy hiányt töltenek be és pótolnak. Ha összevetjük a statistikát, ezidő szerint egy állami tanitóra átlagosan 59 ellemiiskolai tanuló jut, ugyanakkor, amikor egy felekezeti tanitóra jut 65. Tehát megtalálja a munkakörét az a nem állami tanitó, s ezért épen olyan hézagpótló tényezője a közoktatásnak, mint akár az állami elemüskolai tanitó. Azzal a felfogással is találkozunk, hogy az állam elzárkózik a nem állami tanitók anyagi segélyezése elől azért, mert azok önálló, külön anyagi léttel birnak, önálló háztartással, amely saját tulajdonukat képezi, mig az állam csak a magáéra, csak a maga alkalmazottjaira concentrálja figyelmét. Azt hiszem, hogy ez a felfogás sem nem kielégitő, sem nem megnyugtató és nem magyarázza meg a külön elbánást. Miért ? Mert ez annyit jelent, hogy pl. a felekezetek, ezidőszerint a leghatalmasabb és legerősebb iskolafentartó tényezők, áldoznak a maguk iskolaügyére, létesítenek intézményeket, gondoskodnak tanítóik fizetéséről, de ugyanezek az iskolafenntartók egyben az államnak is adófizető polgárai. Ugyanezek az iskolafenntartók nagy és tekintélyes összeggel és hányaddal járulnak ahoz a joénzforráshoz, amelyből az állam a maga eulturalis intézményeit ellátja. Ezek az iskolafentartók tehát kettős mértékben és kettős czimen adóznak és járulnak hozzá a cultura terheinek viseléséhez : járulnak a közöshöz és járulnak saját külön intézményeik utján. Hogy ez milyen tekintélyes hozzájárulás, e kérdésre talán egyetlenegy számbeli adat concrétebb világítást fog vetni, ha megemlitem, bog}' az iskolalátogatók közül csupán a felekezeti népiskolába jár 1,321.000 gyermek, amikor az államiba jár 421.000, tehát a harmadrésze. Ez az egy milliót meghaladó szám, méltóságos főrendek, a magyar közönségnek egy óriási nagy hányadát jelenti, jelenti azt, hogy milyen óriási nagy területen folyik az áldozat, az alkotás és a hozzájárulás a legszükségesebb culturkérdésnek megoldásához. Már most ha ez igy van, akkor ha ezen felekezetek, amelyek ilyen enormis módon járulnak a közösön kivül még a saját felekezeti iskolájuk utján a culturszükségletek kielégítéséhez, ugy hogy ezek a felekezetek azután kezdenek roskadozni terheik alatt, amikor fizetnek 50—100—120% évi pótadót is intézményeik fentartásához, ha azután ezek a felekezetek igényt tartanak arra, hogy tanítóik ne rekesztessenek ki a családi pótlék intézményeinek jótéteményeiből, ez oly igény, amelyet méltányolni kell. Mert ha az ellenkező felfogásból indulunk ki, ha abból indulunk ki, hogy őket az a körülmény rekeszti Id, hogy önállóan szervezik, financeirozzák iskolaügyüket, ez annyit jelent más szóval, hogy saját áldozatkészségükért büntetik