Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-25

A FŐRENDIHÁZ XXV. ÜLÉSE. 213 kicsit lehangolt, mert látom, hogy még ilyen nagy momentumokban is, mint a mai, amikor azt, hogy hova fog ez tényleg vinni, igen bajosan tudhatjuk, az ideák összezavarása folytán, ami talán jóhiszemüleg történt, t. i. a választói reformnak előtérbetolása folytán tényleg ugy tűnik fel a dolog, mintha igen sokan az ellenpártról azt hinnék, hogy mi az anarchizmus felé fogunk sodortatni, hogy nem tudom, mi a merényleteket is helyeseljük, (Mozgás.) bocsánatot kérek, azért mondom, miután történt merénylet, amelyet, azt hiszem, senki sem helyesel egész Magyarországon. (Zaj.) Ezért nem hiszem, hogy rólunk, a főrendiház tagjairól, akik nem helyeslik a kormány mostani viselkedését és programmját, fel lehetne tételezni azt, hogy mi épen a conservativ eszmékkel szakítva a demagógiát és az anarchiát akarjuk előbbre vinni. Azt hiszem, hogy ezeket éjien akkor tudjuk visszatartani, ha felül tudunk emelkedni a pártpolitikán, ha meg tudjuk tartani a legnehezebb momentumunkban is a mi nyugalmunkat, épen ezzel kell hogy meghúzzuk azon demarcationalis vonalat, amelyre szükség van. Méltóztassanak megengedni, hogy avval fejezzem be, hogy a beterjesztett két határozati javaslat annál is inkább, mert ő excellentiájának felszólalása ugy a közjogi bizottságban, mint ma, engem a két fontos kérdésre nézve, mely a kilenczes-bizottsági programmra, valamint az ujonczmegajánlási jogra vonatkozik, nem elégít ki. (Helyeslés a középen.) Ajánlom Dessewffy Aurél gr. és Hadik János gr. tagtársaimnak javaslatát elfogadásra. (Helyeslés a középen.) Elnök: Szólásra következik? Degenfeld Pál gr. jegyző: Csernoch János ő excellentiája! Csernoch János kalocsai érsek: Nagyméltóságú- elnök ur! Méltóságos főrendek ! (Halljuk! Halljuk!) Nagyon helyesen jegyezte meg a Ouriának igen t. másodelnöke, hogy a vita voltaképen nem is a véderőreform körül folyt, hanem csakis arról volt szó, vájjon ez a javaslat a kéjnviselőházban a szabályoknak megfelelően fogadtatott-e el és szavaztatott-e meg, vagy sem. Nem volt szó a vóderőjavaslat tartalmáról, hanem csakis annak a formájáról. De ha figyelembe veszszük azt az érdekes szóharczot, amely éjjen első bíróságunk két első birája közt folyt le itt a méltóságos főrendek előtt, akkor azt hiszem, nem is kell ahoz valami malitia, ha megjegyzem, ha ki is alakul a főrendiháznak mindkét oldalán mindenkinek saját-saját külön véleménye az ott hozott határozat jogosságáról, törvényességéről, vagy pedig az ellenkezőjéről, itt ez az érdekes, és a tudomány érveivel vivott vita megingathatta egyik és másik fél meggyőződését, és azt a meggyőződést kelthette benne, hogy mindaz, ami a házszabályokra vonatkozólag és azok megsértésére vonatkozólag elmondatott, legalább is kétséges. A kétséges törvény pedig, lex dubia, miként méltóztatnak legjobban tudni, a legelső bíróságunk legelső biráit non obligát. Azt hiszem tehát, hogy felülemelkedhetik a méltóságos főrendek közül mindenki azon a kérdésen, vájjon a legalitás kellékei hozzátapadnak-e az itt levő javaslathoz, vagy sem és mindenki nyugodtan, saját lelkiismerete szerint leadhatja a szavazatát. Nem is a tudomány alapján, mint a Curia másodelnöke, hanem csak egyszerűen kívánom megjegyezni még a magam részéről e vitában, ami mindenki előtt ismeretes és amit mindenki beismer, hogy a képviselőház teljesen független testület a főrendiháztól és hogy a főrendiháznak, legalább ugy látszik előttem, nincs jogában utána néznie, vájjon minden tekintetben megtartották- e a házszabályokat és ebből a szempontból talán nincs feljogosítva visszaküldeni uj tárgyalásra, vagy pedig jjótlásra, mert hiszen azt csak egy felsőbb hatóság teheti meg az alsóbb hatósággal, amikor látja, hogy az alsó hatóság a neki előirt szabályokat nem tartotta, meg. Méltóságos főrendek! Én az én püspöktársaimmal, legalább azokkal, akikkel tegnaj) tanácskoztam, ezt a magábanvéve is fontos, de a körülményeknél fogva még fontosabb ügyet minden szemjjontból megfontoltam, és akkor, midőn abban állapodtunk meg, hogy mi nem vétünk lelkiismeretünk ellen, — mert hiszen ha valakinek, ugy elsősorban nekünk kötelességünk a törvények létrejövési módját ethikai alaj>on is vizsgálni — bogy mondom, nem jönnénk ellenkezésbe lelkiismeretünkkel, ha a véderőjavaslatot elfogadjuk, akkor mégis kénytelenek voltunk a következőket megállapítani: Mindenekelőtt abban állapodtunk meg, hogy az erőszaknak semmiféle alakját nem helyeselhetjük, mert azt látjuk, hogy az erőszak által rendülnek meg azok a nagy erkölcsi javak, amelyeken a társadalom és az állam alapjai nyugosznak, és amelyek a mi legértékesebb és legnagyobb kincsünk. Fájdalommal láttuk továbbá, hogy a mi parlamentünknek törvényhozói képessége már bosszú idő óta erőszakos eszközökkel megállíttatott, és még nagyobb fájdalmunkra szolgál, hogy ez az erőszak, amely oly romboló hatással volt az ország közállapotaira, csakis egy nagyobb erőszak által volt kiküszöbölhető. (Ugy van!) Mert ez, méltóságos főrendek, uj formában az a régi jus talionis, az ököljog, amikor az mondatott oeulum pro oculo, dentem pro dente. szemet szemért, fogat fogért. Ami jó lehetett a régi időben, amikor az országoknak jogrendje nem volt még annyira kifejlődve és megalapozva, annak a culturnemzetek közt nem szabad előfordulnia. Ami még inkább fokozta a mi fájdalmunkat, ez az volt, méltóságos főrendek, hogy most már az országgyűlésen és künn a társadalomban nem politikai ellenfeleket látunk, hanem ellenségeket.